Ne lepődjetek meg, mert először E/3-ba írtuk aztán átváltottunk hirtelen E/1-be. ( Innen is látszik, hogy lököttek írták by: Ő) Tomi szeretett volna írni velem egy sztorit, hát belevágtunk. A karaktereket magunkról formáltuk. Ugye bár Tomi fogorvosnak tanult én pedig fogászati röntgen asszisztens vagyok és terveztem a sima fogászati asszisztensit is elvégezni. Ez adta az alap ötletet.  Az írás közben jókat nevettünk és zárójelbe téve beszélgettünk. Nem kis idő lehetett neki, mire leszedte a faceről, szétszortírozta és fejezetekre bontotta. Ezt kaptam tőle meglepiként. Igen, sírva is fakadtam, h ennyit kínlódott vele. Nem hittem, hogy neki ennyire sokat számít amit írtunk...:( :'(

Ilyen az élet  ( It's my Life)

Szép napsütötte januári délután volt,mikor Eve a munkahelyére sietett vissza, egy fogorvosi rendelőbe, ugyanis ott hagyta a lakáskulcsát az asztalon.

Idegesség lepte el rögtön, ahogy visszalépett a rendelőbe. Örült hogy végre elhúzhatott arról az átkozott helyről, erre figyelmetlensége miatt csak látnia kell újból főnökét.

Főnöke sem számított a váratlan látogatásra, és épp a konditerembe készült,így még a rendelőben meg akarta ejteni az átöltözést,mikor épp a pólójától szabadult meg nyílt az ajtó, ő maga meg ott állt félmeztelen felsőtesttel aszisztensének háttal.

-"Már csak ez hiányzott!" -futott át a nő agyán a gondolat és lesütötte szemeit, amint meglátta főnökét félmeztelenül. Elpirult zavarában és tekintete máris a kulcsot kereste az asztalon.

-Elnézést, nem gondoltam,hogy visszajön, ezért gyorsan átakartam öltözni.-Itt felejtett valamit?-érdeklődött a férfi.

- Ömm igen... a kulcsom. - mondta még mindig zavarával küszködve a nő, és fel se merte emelni tekintetét főnökére. - Nem látta valahol? Úgy rémlik az asztalon hagytam...

-Hát ott szemlátomást nincs.-vigyorgott az orvos a nőre.-Messze lakik?Mert akkor hazaviszem, és ha kell hívunk szerelőt, legfeljebb később megyek a dolgomra.-próbálta magára erőltetni a pólóját a fiatal orvos, de most a bénázások ideje jött el életében, így alig találta meg a nyakkivágást,sőt még kifordítva és fordítva is vette fel a ruhadarabot.

- Ugyan ne fáradjon! - legyintett Eve és minden erejét összeszedve főnöke szemébe nézett. " Az Isten áldja meg! Vegye már fel azt a rohadt pólót! maga is meglepődött, hogy ennyire zavarba hozza főnökének csupasz felsőtestének látványa. - Megoldom valahogy, de azért köszönöm.

-Nagyon kipirult, futott idáig?-kérdezte az orvos,közelebb lépve a nőhöz, majd szembesült kinézetével az éppen kikapcsolt notebook monitorján látva,hogy igen csak cifrán van felöltözve, így ismét neki kezdett a vetkőzésnek,közben beszélt a nőhöz:-Volt valami felismerhető a kulcscsomón? Valami kabala, vagy szerencse amulett, valami,ami feltűnő lehet?

- Igen... igen, siettem. - hadarta válaszát gyorsan a nő. El tudta képzelni milyen rákvörös lehetett a feje, az pedig csak tetőzte, hogy főnöke ismét levetette pólóját.

- Csak pár kulcs volt egy karikán semmi több... de nem fontos, majd szólok a gondnoknak, hogy nyissa ki... - lábai sietve értek az ajtóhoz és kezét a kilincsre rakva még hátrapillantott főnökére.

- De azért köszönöm... nem akarom zavarni...öm... viszlát.

-Viszlát.-mondta a doki,majd Eve maga után becsukta az ajtót.

A doki épp a kabátját kereste, és nyúlt a kabátzsebbe,hogy megkaparintsa a kocsikulcsát.Persze az sem volt a helyén,de tisztán emlékezett,hogy a notebook mögé tette le a kartonokra.Odasietett felkapta a kulcsot, a kartonok meg szétcsúsztak,majd a földön kötöttek ki.Gyorsan összekapkodta a papírokat még a földön rendezgette egy csöppet,hogy másnap Eve-nek ne keljen annyit bajlódnia vele, majd mikor vissza akarta helyezni a papírokat az asztalra,megtalálta a rejtélyesen eltűnt kulcscsomót.De akkor már késő volt, jó pár percet eltökölt a papírok összeszedegetésével,így nem tudott a nő után futni,és átnyújtani a lakáskulcsát.Zsebre vágta hát azt is, majd a telefonjáért nyúlt,hogy felhívja aszisztensét,hogy megvan a kulcs, de épp hogy 1-2-t kicsöngött folyton ki lett nyomva...

" Mi a francot akarhat, hogy ennyiszer hív" - dünnyögte magába Eve, miután ismét kinyomta főnöke hívását. Elég volt neki a bent rendelőbe zajló incidens. Nem, hogy még utána telefonon is értekezzen vele... De ha a munkával kapcsolatban hívja? És ha nagyon fontos, ő meg pofátlan módon folyton kinyomja ?! Telefonja újból megcsörrent, s ezúttal a zöld gombot nyomta meg.

- Igen tessék?!

-Merre van?-kérdezte a doki,és már a kocsiban ülve egy piros lámpánál üldögélt,várva a szabad jelzést!

- Öt percre a rendelőtől. Pont a plázával szemben. Miért? Valami gond akadt?

El se tudta képzelni mi lett ilyen fontos, főleg azután, hogy rányitott. Tudta, hogy nem kerülheti el örökké főnökét, de a mai nap pont elég volt belőle.

-Akkor legyen oly kedves, és NE menjen át a zebrán, hanem szálljon be az ön mögött álló szürke Audi A3-ba.Köszönöm.-mondta higgadtan a doki,majd mikor megfordult Eve odaintett neki.

- De főnök...- szabadkozott volna a nő, de főnöke addigra már letette. Hátrafordult és pulzusa felgyorsult, amint meglátta főnökét a csodajárgányába.

- " Nem jó ötlet Eve... Nagyon nem" - morogta az orra előtt, miközben főnökéhez igyekezett.

Átnyúlt az orvos az anyósülésen és kinyitotta az ajtót.-Száljon be, már narancssárga a lámpa!-kérte Eve-t.

-És ha jól látom nemsokára esni is fog, csalóka az időjárás.

Eve bepattant a puha bőrülésre és rögvest megcsapta főnöke őrjítő illata. Titkon mindig is imádta ezt az illatot.

- Mondtam, hogy megoldom, nem kell hazavinnie. - mondta szabadkozva és akaratlanul is végig pásztázta szemeit főnökén. Azok a kockák...

-A szívemre venném, ha eltévedne..Hol is lakik pontosan? Kitűnő betörő vagyok,megvannak a trükkjeim az ajtókinyitáshoz.-ahogy kimondta eme szavakat a szélvédőn apró esőcseppek jelentek meg.

-Na mit mondtam?-nézett Eve-re a doki,majd közölte,hogy kösse be magát.

- Mindig van nálam esernyő. - nyugtázta Eve. - A Sonnenweg utcán lakom a 136. lakásban. De tényleg nem kellett volna miattam fáradnia.

-Munkán kívül tegeződhetnénk, ez így olyan furcsa..És,számomra nem fáradtság...Sonnenweg-et mondtál? Én kicsit tovább gurulok majd, a Goethe Platzra.

-Nekem pedig az lenne fura ha tegeződnénk, de ahogy doktor úr...akarom mondani Tom... ahogy neked jobb.

-Sokkal jobb, de a rendelőben elvárom a tiszteletet.-vigyorogtam rá.-Ez neked kis eső, vagy egy monszun? Mert eléggé szakad.-mondtam majd az ablaktörlőt kapcsoltam be.

-Ez csak természetes. - feleltem. - És mentem már ennél nagyobb zuháréban is haza. - vissza mosolyogtam rá. Jesszusom most annyira másabb...- futott végig az agyamon, ahogy néztem a felfele görbülő ajkát

-Nem akarok holnap megfázott aszisztenssel dolgozni, vagy ne adj Isten másik helyettesítő aszisztens után nézni.Már egy ideje együtt dolgozunk,és úgy gondolom összeillő páros vagyunk...( kis csönd)...ez most félre érthető volt ugye?-bambultam ki a szélvédőn, és markolásztam a kormányt..

-Dehogy is. - válaszoltam rögvest. - Mármint...pontosan tudom, hogyan is értetted. Nem képzelek semmit a dolgok mögé. - megint zavarba jöttem. nem elég az illat, a félmeztelen felsőteste látvány még ilyen kijelentés is kicsúszik azokon a telt ajkakon....

-130-132-134-136...ez az?-néztem ki a házra majd a bejáróra gurultam, de nem állítottam le a motrot.

-Igen, köszönöm. - bólintottam és már nyúltam is az ajtó felé. Végre távol lehetek tőle és holnap reggel ismét magázódva fogunk beszélni...

Kiszálltam én is, majd a kapucnit a fejemre hajtottam.-Segítek bejutni.-vigyorogtam Eve-re, aki lehet félre értette ezt.

- Nem. - hadakoztam rögvest. - Így is sokat segített. ezt már bízd csak rám és a gondnokra. - nem bírtam volna vele több időt kettesben tölteni... azt akartam, hogy minél hamarabb menjen a dolgára, ha kell a csillagokkal alszok oda kint, csak ne legyen a közelemben...

Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.
William Shakespeare

Süvöltő szél igyekezett elkergetni a fekete felhőket. Még a tenger is koromsötét habokban tombolt. Megvadultként csapkodta hullámaival a védtelen  szirteket. Fáznom kellett volna, fogaimnak összeütközve vacognia, mégsem éreztem bőrömön a hűs szelet. Csak a hajammal játszadozott, meg - meg legyintve szertelen. Az idő értelmét vesztette, sőt meg is szűnt számomra. A part mentén haladva kellemes neszre lettem figyelmes. Nem tudtam kiszűrni, milyen hangszer is lehet. Éreztem, hogy minden egyes lépéssel közelebb leszek. Lehunyt szemeim mögött, már magam előtt láttam egy hófehér angyalt, ki segítőkezet nyújtva int majd felém, miközben suttogja: Fogd meg a kezem, had mentselek meg.

Erre vágyva szedtem  sietősebben léptem . Fülemben már mozgalmasabban csengett a kellemes dallam. A távolban egy  ködös alak tűnt fel. Egy kimagasló szikla tetején ült egy furulyán játszva. . Izgatottan vártam, hogy rám nézzen és meglássam bájos arcát. A fekete csukja teljesen eltakarta kilétét. Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok. Elemelte szájától a hangszert, de még mindig nem nézett rám.

- Gyere közelebb. – szólalt meg, s a hangja kicsit megdermesztett. Zord volt… kietlen, semmi bársonyos csengés.

Visszább léptem hírtelen.

- Gyere csak…  ne félj… én segítek- suttogta.

Minden erőmet összeszedve léptem újra elé. Hiszen erre vártam, hogy végre valakitől megkaphassam a megértést, a törődést, a segítő kezet.

- Tehát készen állsz?!

- Mégis mire? – kérdeztem vissza zavartan.

Mielőtt válaszolt volna felemelte fejét és üres tekintete rám szegeződött. A várva várt bársonyos arcnak nyoma sem volt, helyette egy oszló rémség nézett farkasszemet velem. Arccsontjára ráaszalódott  fakő bőre, szemürege koromfekete, élettelen és lesújtó volt.

- Hogy velem gyere oda, ahol nyugalomra lelsz. – válaszolta végül és felém nyújtotta kezét.  –  Én segítek megszüntetni minden egyes fájdalmadat, ami csak nyomja a lelked. – folytatta. – Neked kell döntened. Valóban meg is akarod szüntetni őket?

Hevesen bólogattam kérdésére. Jelen pillanatomban bármire képes voltam, csakhogy megszűnjön a sebző fájdalom, a tátongó űr, melyet egy személy hiánya keltett.  Keze után nyúltam, de visszább húzta.

– Ha most megfogod a kezem, nincs visszaút. – figyelmeztetett, majd újra felém engedte csontos karját.

Nagy levegőt vettem, mely betelítette mellkasom, a szívem mégis üresen maradt. Már nem volt mi beterítse. Nehézkesen kiengedtem a bent szorongatott levegőt és nem tétovázva tovább ujjaim közé kulcsoltam hideg csontos kezét.

Hátát körbe fonta széttornyosuló fekete szárnyai. Felemelkedett. Fekete ruháját himbálózta a szél. Kezeivel szorosan magához láncolt és velem együtt szállt fel. Alattunk a tenger  megmaradt féktelen dühében. Hullámai felnyúltak egészen felém, mintha a lábam száránál megragadva akartak volna visszarántani a homályos felhőfátylak közül.  Nagy szárnycsapásai egyre magasabbra és messzebb repítettek, majd a gomolyú ködréteg eltűnt.

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem, amint megláttam a betonépületeket a bozontos lombkoronákkal ellátott erdő szélén.

- Senki se távozik köszönés nélkül.

- Köszönés nélkül? Ezt hogy érted? – ráncoltam meg homlokom, de újabb kérdésemre már nem felet.  Egy szobába érkeztünk meg. Halványzöld falai nyugodtság érzetét keltették.  Mindennek a közepén fehér köpenyes alakok álltak körbe egy ágyat.

- Menj csak közelebb. – utasított a fekete angyal és úgy is tettem.

Az ágyban egy férfi feküdt lehunyt szemekkel. Az arcát nem ismertem fel egyből, de ajkainak ívéből, máris tudtam, ki is fekszik ott.

- Meghalt? – fordultam a sötét árny felé, de az csak megrázta fejét. – De meg fog? – érdeklődtem tovább, de ő csak még hevesebben rázta a fejét.

Pillanatok alatt suhant mellém és az arcomhoz közel hajolt.

- Te haltál meg. – vágta gunyoros képpel az arcomba. Meglepett, hogy oszlódó testével még vigyort tudott erőltetni az arcára.

- Valahogy sejtettem. – vontam meg könnyedén a vállam és visszafordultam az ágyban fekvőhöz. Emlékeimben újra felbukkantak a történtek. A kiborulás, a feladás és a tehetetlenség érzése. Végül az összeomlás, gyógyszeres dobozok és borosüvegek tömkelege.   – De mért ide hoztál?  Hozzá? – biccentettem oldalra a fejem a férfira célozva ezzel.

- Őt hiányoltad az életedből… vagy nem?

- Őt? – kérdeztem vissza meglepetten.  – Úgy véled, miatta menekültem a végzetembe?

- Pontosan. – felelte kimérten.

A dolog abszurditásától felnevettem.

- Aki abban az ágyban fekszik. – ujjammal a férfi irányába mutatva folytattam. – Nem tudom, ki is valójában. Most láttam őt életemben , jobban mondva holtamban először és utoljára.

- Akkor mért döntöttél a halál mellett?

- Így volt a könnyebb…  olyas valakit engedtem magamhoz közel, kinek szemébe sose nézhettem. De mégis… megszerettem… sőt, beleszerettem. – az említett félre pillantottam. Ahogy néztem mozdulatlan testét elmosolyodtam. A bennem tátongó üresség helyére visszaköltözött a megelégedés, az öröm, amit a férfi vett el tőlem, mikor elhagyott. Persze nem szándékosan tette… nem tudhatta, mit is jelentett Ő nekem. Ő volt a mosoly az arcomon, a könny a szememben, az élet a szívemben. – Most, hogy láttam őt, azt hiszem mehetünk. – visszamentem az angyalhoz és kezem nyújtottam feléje.

- Még most se bánod, hogy tudod: Ő él? – intézte felém újabb rosszindulatú kérdését az árny. Mintha csak azt akarná elérni, hogy megbánva tettem, könyörögjek az életért.

- Nem. – feleltem kimérten. – Azzal, hogy meghalok nem vesztettem semmit. Te vagy maga a halál. Az életemet én dobtam el, a lelkemet te birtoklod tovább. Elveheted az érzéseimet, de az emlékeimet, ami hozzá fűződik, az itt marad bennem örökké.

Láthatón nem tetszett neki a válaszom. Erősen magához láncolt és elröpített oda, ahol már nem voltak fák, sem háborgó tengerek. Nem volt süvöltő szél és nem volt ott Ő sem. Üresség költözött az egész lelkembe, kietlen puszta voltam csupán, melyet egy emlék dédelgetett. Az Ő emléke, melyet sose feledek…

.. és komolyan!! Mikor megláttam mennyi látogatója volt múlthónapban is az oldalnak úgy hogy még egy részt se raktam fel... hát bekönnyesedett a szemem. :( Köszönöm a kitartást csajok főleg neked Hope:):) Sajnálom, hogy így eltűntem és még egy fikarcnyi pici résszel se jöttem, de az év vége húzósra sikeredett és őszintén megmondva nem tudtam magam rávenni az írásra:S valahogy hiába akartam, nem ment:S Talán azért is, mert bár imádom a TH-t még mindig és az ikreket is, de már nincs meg az a " Hűűű az anyját miket csinálnék Tommal gondolatom" Persze még mindig jó pasiknak látom T&B de valami mégis elmúlt....:Sna de ma este újra nekirugaszkodok és remélem sikerrel járok . Hálás vagyok nektek mindenért!!!<3 És Boldog Új Évet!!!!

Na végre úgy néz ki helyre jött minden.. de ezzel is mennyit szenvedtem... hiába próbálkoztam importálni alig akarta a kis szemét... a komikat meg még mindig nem hozta vissza nekem:S:S:/ Ne haragudjatok, de nem teszek fel ma részt, mert még vacillálok, hogy mi legyen az oldallal. Maradjon vagy megint költözzön egy új helyre... az igazság az, hogy már az a bizonyos micsodám is ki van a freebloggal, de új oldalt se igazán van időm csinálni! szóval alszok még rá egyet, aztán döntök és kaptok részeket:) Köszönöm a kitartásotokat*.* Nagyon jól esett:) Igyekszem csajszik!Igyekszem;)

Remélem ennek a résznek is örülni fogtok, bár ahogy észrevettem a KétLélek jobban izgatja a fantáziátokat:) Holnap nem biztos h tudok részt hozni, de igyekszem;)

Köszönöm a komaita*.* Jó olvasást:)

Sarah bár nem fázott, mégis jobban összehúzta magán a hatalmas pulóvert. A szél megkergült őrültként pusztította az útjába kerülő gyönge felépítésű házakat. Újabb pusztulás söpört végig a szigeten. Fejére szegett kapucniját is folyton lekapta a rohamos szélvihar, így már nem küzdött ellene és hagyta, hogy haját dobálja a szél.  A felettük tomboló vihar rémisztően feketére színezte az eget betakaró gomolyú felhőket. Füst szaga terjengett a levegőben és hatalmas lángok csaptak fel az egyik villámsújtotta kunyhóból. Sarah imákat mormolt magában és bizakodott benne, hogy nem sérült meg senki. Hátborzongató volt az összkép, amit a sziget jelenlegi állapota mutatott. Lehet ők is itt vesznek el ….Tom karja erősen szegezte magához, biztonságérzetet nyújtva, hogy amíg mellette van, nem történhet semmi baj. És el is hitte. A férfi eltökélten vágtatott mellette az utat törve kis kunyhójához. Mostanra már örült, hogy nem engedte a férfi egyedül visszatérni házához.

- A rohadt életbe! – káromkodta el magát a férfi komoran maga elé nézve.

Sarah követte a férfi zord tekintetét. A kunyhója előtt álltak, aminek ajtaját már messzire hordta a szél.

- Maradj mögöttem. – utasította a nőt Tom és maga mögé tolta a könnyed testet. Óvatosan közeledett a kunyhóhoz. A szél az ablakokat kivágva cibálta a függönyöket. Odabent minden feldúlva hevert szanaszét a padlón. Lenézett. Talpa alatt ragadt az alvadt vér. Egészen az ágytól az ajtóig végighúzódott a vastag, ragacsos vérfolyam. Alf már nem volt bent.

- Elmenekült a gyáva féreg. – sziszegte összezárt foga közt dühösen. Pedig megadta volna a magáét annak a rohadéknak, aki bántani merte Isabelt. De ami késik, nem múlik. Szándékában állt rögvest a nyoma után eredni a féregnek, amint lecsendesedik a vihar.

- Jézusom!- Sarah szájára tapasztotta a kezét, amint belépett a férfi után és tekintete körbepásztázta a helyiséget. Feldúlt házának látványa elborzasztotta.

- Ne aggódj Tündérek…- Tom a karjai közé zárta a rémült arcú nőt. – Majd rendbe hozzuk!

Homlokon csókolta a nőt majd eltolta magától.

- Maradj itt. Én körülnézek odakint. Lehet valahol a közelben húzta meg magát a rohadék!

Sarah bólintott. Ahogy a férfi kitette lábát a kunyhóból, a telefon után kezdett kutatni.

Kis fiókos szekrényének tetején nem volt. Az ágyban sem találta, hiába górt le minden ágyneműt a földre.

- A francba.. a francba, a francba… - káromkodott halkan, a földön heverő tárgyakat górálva. Letérdelve húzta ki az ágya alatt heverő tárgyakat.

- Na végre. – erősen megragadta a hatalmas készüléket és Jerry számát tárcsázta.

- Hajnal óta próbáltalak hívni Sarah! – a búgás megszűnésével Jerry dorgáló hangja jelentkezett a túloldalon.

- Gondoltam. – fújtatta a nő. A vétel zavaros de még hallható volt.

- Mégis mi a fene ütött beléd?! A gépet nem engedték felszállni Sarah! Azt mondják… - a férfi szemöldökét dörzsölve lehajtotta a fejét a vonal másik végén. Dorgáló hangneme megszűnt és kissé aggódóan folytatta. – Azt mondják Sarah, hogy hatalmas horderejű hurrikán fog végigsöpörni a szigeten…

Sarah megmukkanni se tudott hírtelen. Pontosan tudta, mi rejlik a szavak mögött. Magyarán mondva a vihar a földdel egyenlővé teszi a szigetet, velük és a lakosokkal együtt.

- Igyekszem mindent megtenni, hogy egy gép érted menjen, de nem lesz könnyű menet…

- Mégis mikorra várható Jerry? – az ablakhoz lépett és az eget kémlelte. Már tudta, hogy a fekete gomolyag közül, bármikor előbukkanhat a vadul cikázó tölcsér, magának követelve mindent, ami csak az útját állja.

- Ottani idő szerint 17:54-kor percre pontosan a NASA műholdas felvételei szerint.

- A kurva életbe főnök… - Sarah szemei könnyel gyűltek be. Már a modorát is félretette a felettesével szemben. – Még ha fel is engednek egy gépet…. nem fog időben ideérni.

Jerry a faliórájára pillantott. Bassza meg! Igaza van… hogyan is lehetett ilyen felelőtlen. Többször kellett volna ellenőriznie a műholdas felvételek által ábrázolt frontátvonulást. Akkor időben kimenthette volna abból a tomboló pokolból. Tommal szembeni megszállottságának köszönhetően halálra ítélte saját ügynökét.

- Mint mondtam; igyekszem mindent megtenni. Talán egy szomszédos országból sikerül.

Sarah lemondóan megcsóválta a fejét.

- Te is tudod, hogy reménytelen….Viszlát főnök! – lenyelte könnyeit és lerakta a telefont.

- Minden rendben Tündérek? – a nő megijedt a háta mögül érkező hangtól.

- Persze… csak próbáltam Apát elérni, de nem vette fel…

- Majd megpróbálod az enyémmel, de most gyere. – tenyerébe zárta a nő kezét. – Szedd össze ami kell és menjünk vissza.

- Rendben. – bólintott Sarah. Előhalászta táskáját és úgy ahogy volt, beleborította fiókjainak tartalmát. Bilincsének lánca megcsörrent landolás közben, de szerencséjére Tom nem figyelt fel rá. A férfi az ajtóban állt és az égre emelte fejét.

- Sose láttam még ilyennek az eget. – mondta és hátrafordította fejét az ágynál pakoló nőhöz. – Hátha, hamar lecsillapodik.

Sarah a férfi mögé lépett összepakolt csomagjával. Hátulról átkarolta a férfi derekát. Lábujjhegyre emelkedett és fejét a férfi vállára támasztotta. Együtt nézték a felhők közt dúló könyörtelen háborút.

- Bár úgy lenne… - sóhajtotta a nő. – De kétlem Tom… ki fogja tombolni magát…

- Ettől tartok én is…- egész testével a nőhöz fordult és megcsókolta.

- El kell tűnnünk erről az Isten verte szigetről Is… - mondta elszántan a csókból kiszakadva.

- Ilyen időbe kétlem, hogy engednek gépet fel és le szállni. – jobban mondva tudta, hogy nem. De inkább maradt a célozgatásnál, mintsem felvilágosítsa a férfit a tényekről.

Tom elmosolyodott. David üzenete megnyugtatta az ellenkezőjéről. Menedzsere – miközben Sarah aludt- hajnalban hívta és értesítette arról, hogy itt az ideje tovább állnia. Kisebb vita alakult ki köztük, mivel Tom kijelentette; a nő nélkül nem megy sehova. Hosszas vita után David végül beadta a derekát és hagyta, hogy Tom a nőt is magával vihesse a következő úti célnak kitűzött szigetre. Kora délutánra várta a magángépet, ami elrepíti őket a megsemmisülni készülő Tuvaluról.

- De ha mégis leszáll egy gép... – ujjait végigsimította a nő puha arcán. – Velem tartaná?

Sarah összeráncolta a homlokát. Egy gép? Ezek szerint Tomnak már le van zsírozva egy repülő?! Magában felnevetett. A férfi menedzsere nagyobb kapcsolatokkal rendelkezik, mint az ő híres neves F.B.I. –os főnöke?! De nem is érdekelte igazán felmerült kérdéseire a konkrét válasz. Tom azt akarja, hogy vele tartson. Meghatotta a férfi szeméből áramló törődés és mosolyra húzódott ajkakkal válaszolt:

- Veled Tom?!  Bármikor… bárhova…

Köszönöm a komakt lányok:) mindegyikért külön hálás vagyok:) Viszont kövezzetek meg, nem direkt csinálom, de azt hiszem ez egy hosszabb novella lesz mint terveztem...:D:D még 5 rész biztos hogy hátra van:) de tényleg nem akarom húzni vele az időt:) Ideje megtudni lassan Nora az igazi édesanyja Billnek vagy sem:) Ma még felrakok egy szavazást is a leendő sztorival kapcsolatban.:) Holnap nem lesz rész, mert mamámhoz utazok és szombat este jövök haza:S:S Igyekszem hozni majd sakkban tartvát is és ámokfutást is lassan tényleg le kéne már zárnom. Köszönöm a sok türelmeteket is;) Jó olvasást és puszi nektek;)<3

- Remélem nem túl komoly… - közelebb gurította magát a lányhoz. Erre a percre várt azóta, miután kitette lábait szobájából a lány… újra a közelében lenni. Érezni, hogy valaki hisz neki és valóban mellette áll. Elképzelni se tudta, hogyan válthat ki belőle ilyen erős vonzalmat olyas valaki, akit voltaképp csak most ismert meg.

- Áhh… - legyintett a lány. – csak egy kis horzsolás, zúzódással. – mi a fenéket beszélsz Bess?! – dorgálta magát gondolataiban. Ennyit arról, hogy nem mondok semmit…

Bill elidőzött a lány arcán. Olyan bájosnak és elbűvölőnek látta. És az örökös megértő, életrevaló mosoly a lány arcán… valahogy erőt adott neki az élethez. Mélyen beszívta orrában a levegőt, csakhogy teljességében érezhesse Bess mézédes illatát. Tökéletesen illett karakteréhez a parfüm. Hírtelen nyilallás hasított keresztül agyán. A borzalmas fájdalomtól felüvöltve kapta kezét halántékára.

- Máris beleszerettél? – kérdezte a hang fejében. – Elég korai.. bár az is igaz, hogy rég volt már nő a közeledben…

- Fogd be!!. – válaszolta haragosan, szinte gyűlölettel. – Neked köszönhető.

Bess összevont szemöldökkel hátrált. Hírtelen nem tudta mi ütött a fiúba, de aztán leesett neki; Megint a testvére. Bill székéhez sietett és letérdelt a fiúhoz. Két kezével emelte fel a fejét, hogy belenézhessen szemeibe.

- Nyugalom… nyugalom. – csitítgatta fülébe suttogva a már remegő testet. – Légy erős az Istenért. Ne hagyd magad! – parancsolt rá határozottan.

- Nem megy… - nyögte ki a fiú. A hasító fájdalomtól már beszélnie is nehéz volt. Minél többször és gyakrabban „bújt” testébe testvére, annál jobban kínozta elméjét görcsös kínszenvedés.

- Dehogynem! A te tested… ha nem akarod, akkor ne hagyd…

Bill már nem tudott megszólalni. A hangok a fejében teljesen leblokkolták a külvilág zaját. Fogai összekoccantak a reszketéstől, mintha fázna. Teste mégis meleg volt. Szinte forró, ahogy Bess megérintette a fiú homlokát.

- A francba Bill! Szedd össze magad!  - aggódva pofozgatta a fiút, akinek addigra már a szemei is felakadt.

- Ne ez legyen a legfontosabb…  kifutunk az időből… már közel vagyunk…. a lány segíthet… Kérlek Bill….persze csak ha nem köt le a muffjának tanulmányozása… A szervezeted nem fogja sokáig bírni…

A hangok összekuszálódtak fejében és lehetetlennek tűnt számára kibogozni. Észlelte még a testének fokozatos hevülését, heves pulzusa lüktetését ereiben, végül az ájulat győzedelmeskedett rajta.

- A kurva életbe! – káromkodott Bess ijedten. Megragadta a szék két fogantyúját és rohanva tolta be Billt a fürdőbe. Hidegre állította a csapot és locsolni kezdte a fiú felhevült testét. Semmi. Bill ugyan úgy eszméletlenül terült el kerekesszékében. Bess a lehető legközelebb tolta a fiút a zuhanyhoz, és minden erejét összeszedve átemelte az ernyedt testet a zuhanykabin tálcájára. Meglepődött, a viszonylag könnyed testsúlytól. Peter-t az életbe nem emelte volna ilyen könnyedén át. A csempének döntötte a fiút, fejét előredöntötte.

Leráncigálta róla a szürke pólót és csupasz felsőtestére irányítva a rózsát, engedte a hidegvizet.

- Miért nem hagyod békén….?! – Bess félelmében már ordítva beszélt a fiú testében megbújó lélekhez. – nem veszed észre mit teszel vele… - a zokogás határán állt. A zuhany alatt ült Bill testét tartva. Csurom vizes volt már Ő is, de a fiú teste még mindig nem enyhült a tomboló láztól. Hiába tett bármit, nem reagált.

- Meg akarod ölni?! …. tényleg meg akarod Őt ölni…

És mi lesz akkor, ha tényleg a két keze közt fog meghalni a srác? Hogy hiába próbált segíteni, minden hasztalan volt. Ó Istenem, miért nem hívtam mentőt! Összeszorította szemeit, ahogy rátört a zokogás.

- Én nem tudok neked többet segíteni Bill… - suttogta szipogva, miközben karjai közé vonta a fiú testét és átölelve azt, ringatta magukat. A hideg víz minden egyes cseppjét érezte végigfutni hátán, amitől libabőrös lett. Teste reszketett a jéghideg víztől, de akkor sem szállt ki a fiú mellől.

- Fá..fázom… - a fiú akadozva, reszkető fogakkal préselte ki magából a szót.

Bess szemei felpattantak és eltolta magától Billt. Ahogy meglátta a meggyötört tejcsokoládé szemeket rá hunyorogni, még erőteljesebben kibontakozott belőle a sírás. Az aggodalma semmi perc alatt foszlott szét.

- Bill… - mosollyal simított végig kezével a fiú vizes arcán és újra magához ölelte. Él… és remélhetőleg életben is marad. Soha többet, nem kívánkozott még egy ilyen rohamot átvészelni a fiúval. Sem idegileg sem érzelmileg nem bírta volna még egyszer átélni. Újra végignézni mihasznán a fiút gyötrő fájdalmak tüneteit.

- Sose bántana…  - mondta halkan a fiú. – ezt üzeni…

- De ezzel bánt. Túl sűrűn kínozza az elmédet. Össze fogsz omlani…

Bill gyönge karjait felemelve viszonozta a lány ölelését. Már nem fázott. Nem érdekelte a meztelen mellkasát érő hűvös vízfolyás.

- Addig nem… míg mellettem vagy… - jelentette ki eltökélten és még szorosabban fonta át karjait a lányon.

És siker:D:D úgy néz ki csak fel tudom rakni a részt:D:D Nem is beszélek tovább, jó olvasást és megint tolódik a novella... aszem lassan kisregény lesz belőle:P:D:D

A tehetetlenség volt maga a tüzesen égető pokol, ami Billt kínozta. Csak nézte gyönge lábait a kerekesszékben ülve és átkozta a percet, mikor hagyta a lányt csak úgy elrohanni. Biztosra vette, hogy megijesztette. Hiszen mit is képzelt?! Egy nap alatt zúdított rá mindent. Elég lehetett átvészelnie és megélnie a rohamokat, erre Ő még pluszba rátesz egy lapáttal és meg akarja csókolni…

- Idióta barom! – mérgében ernyedt lábaira csapot.

Azóta ült egy helyben, mióta Bess kisietett ajtaján. Fogalma sem volt arról, valóban a hívás miatt lett hírtelen mehetnéke a lánynak, vagy csak épp jókor jött a telefon, hogy könnyen megszabadulhasson tőle. Lehet nem is jön vissza, majd csak anyját értesíti telefonon a felmondásáról. Nem lepődne meg rajta… sőt, megértené. Megmarkolta a szék oldalán lévő kerekeket és előre hajtva azokat indult felkeresni Miss. Barkert.  A Halon át egészen a konyháig gurult, ahol az idős hölgy éppen az asztalra terített.

- Oh… pont jókor jött fiatalember.  – nézett kedvesen a fiúra Miss. Barker. – Épp a vacsorához terítek. Hatra Nora is hazaér, addig foglalj csak helyet. – az asztalfőre mutatott, ahol direkt nem volt kitéve szék.

- Nem vagyok éhes… - dünnyögte az orra alatt és elhúzta a száját, ahogy meglátta a sült csirkecombok hadát.

Miss. Barker felnevetett a fiú fancsali ábrázatán.

- Ne aggódj kedvesem, neked más lesz a menü.

Bill megvonta a vállát. Rohadtul nem izgatta, hogy mi a mai vacsora kínálat számára. Inkább azt akarta tudni, Bess hova is ment konkrétan és miért van ilyen sokáig távol. Tartott tőle, hogy Miss. Barker már pontosan tudja kérdéseire a választ.

- Bess haza ment? – puhatolózott óvatosan. Nem akarta, hogy az idős hölgy észrevegye; aggódik a lány távollétét illetően.

- Nem tudom Drágám. Épp, hogy csak elköszönt. Nem közölte hova megy.

- Értem. – Bill összeszorított ajkakkal bólintott. Ezzel sem lett okosabb.

- De mintha valami olyasmit hadart volna, hogy majd jön. – tette még hozzá Miss. Barker és Billre kacsintott szemüvege mögül.

Bill elmosolyodott. Nincs az a titok, ami fedve maradna az idős hölgy előtt. Minden apró jelet észrevesz és megfelelően értelmez is.

A kaputelefon érces csengése egészen a konyháig behallatszott. Bill úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. Még Miss. Barker is meglepődött, milyen gyorsan tudja hajtani a kereket, ha akarja.

A fiú lefékezte sebesen guruló járművét a bejárati ajtónál és megnyomta a „video on” gombot. A mellkasában lüktető ketyere hatalmasat dobbant, amint meglátta a kapujukban ácsorgó lányt. Nem szólt bele, csak megnyomta a fekete gombot, minek hatására a kapu berregett és kettényílt.

Bess cipője hangosan kopott, miként végigsietett a kikövezett járdán. Tűkön ült az idegességtől. Remélte, hogy Nora még nem ért haza és Miss. Barkerrel is meg tudnak egyezni abban, hogy mostani elmenetele hármójuk közt maradjon. Na de mit mondjon Billnek? Ha megkérdezni, mi a fene volt ilyen sürgős nem válaszolhatja azt, hogy a barátja könnyebben megsérült és úgy érezte, ott a helye a korházban. És ha egyszerűen nem mondana semmit?! Úgy se tartozik rá, hát ne is faggassa ilyesmiről!

Bess lenyomta a kilincset és ahogy belépett az ajtón az a barna szempár fogadta, melytől a csókot is úgy kívánta. Egész testén végigfutott valamiféle jóleső bizsergés, ahogy felé mosolyodott a fiú. Órákon át el tudta volna nézni Bill különleges és csodálatos arcát. És az a vonzerő… Valami ismeretlen erő sugárzott a fiúból, amit meg akart fejteni… közelebbről érezni.

- Örülök, hogy visszajöttél. – Bill nem köntörfalazott. Azt mondta amit érzett. – Attól tartottam, hogy talán megbántottalak valamivel és…

- Dehogyis. – szabadkozott Bess rögvest és beljebb lépve becsukta maga mögött az ajtót. – Csak el kellett mennem… az egyik jó barátom korházba került. – maga is meglepődött hazug szavain. Jó barátja?! Konkrétan a párja… de most még csak gondolni se akart Peterre. Bill különleges vonzereje újra a rabjává tette, viszont most eszében sem volt menekülni előle…

Bocsánat csajok, hogy így elhúzódott ez a rész, de engesztelés képen már most neki látok a kövi résznek és holnap remélem sikerül is majd hozni :D de előtte még benézek hozzátok és behozom a lemaradásomat;) Jó olvasást:D

Még hallotta a visszafojtott lélegzet morajlását füleiben. Olyan közel volt. Megérinthette. Izgatottságát tisztán jelezte szapora szívverésének üteme, ami egészen a torkáig felszökve zakatolt, minél jobban megszűnni látszott a köztük lévő távolság. Megállt körülöttük a világ, s ezzel együtt véget ért minden gond és baj. A csönd áthatóan burkolta körül őket, védelmezve a két fiatal lelkét. Egymás szemeiben keresték a választ ki nem mondott kérdésükre; Szeretnéd? Bess gondolkodása leblokkolt és átadta magát a jelenlegi helyzet, sodró árjának. Szomjazott a csókra, melyet a felé közeledő ajkak szándékoztak adni. Lassan végigszántotta nyelvét kicserepesedett ajakin. Lehunyta hosszú szempilláit és sóvárogva várta az érintést….

- Hiába mondtam  az edzőnek is, hogy csak egy kis horzsolás, ragaszkodott a korházhoz…-  Peter  nagyot fújtatott, amint összevarrt és befáslizott kezére nézett. - Figyelsz te rám?!

Bess felkapta a fejét és barátjára nézett.  Az utcára hullott falevelekben botorkált és gondolatai megint visszakalandoztak a Bill szobájában történtekre, egészen addig a pillanatig, míg telefonja meg nem csörrent táskájában. Szégyellte magát, amiért szó nélkül faképnél hagyta a fiút, de zavarában nem tudta, hogyan közölje a sráccal; A barátja bekerült a baleseti osztályra és ott a helye mellette…

Miss. Barkernek sem magyarázkodott, egyszerűen közölte az idős hölggyel, hogy mennie kell.

- Persze… - felelte egykedvűen, mégis mosolyt erőltetve magára.  Nem bírta kitörölni a fejéből a nagy kérdést: Mi történt volna köztük, ha nem csörren meg az a fránya telefon?! Vajon Bill tényleg meg akarta csókolni? És ha igen, viszonozta volna? Biztosan, hiszen vágyott rá, sőt majdhogynem könyörgött magában érte, hogy megtörténjen.

- Azt sem értem, hogy anyám miért rángatott ide téged is, mikor direkt hangsúlyoztam neki, hogy dolgozol. – Peter átkarolta a lány derekát és magához húzta. -  de köszönöm, hogy itt vagy velem. – lágyan csókolta meg szerelmét, ezzel is mutatva háláját. Bess volt az első nagy szerelme, s titokban reménykedett benne, hogy egyben az utolsó is. Nem volt az a romantikus, érzékeny típus, de Bess előcsalogatta belőle az érzelgős, ábrándozó férfit. Múlt hónapban töltötték a harmadik évüket együtt, s bár Peter csupán egy évvel volt idősebb a lánynál, mégis úgy érezte, itt az ideje megkérnie a kezét. Édesanyja volt az, ki óvva intette a felelősségteljes döntéstől és azt tanácsolta, várjon vele a diplomaosztóig.

Bess a csók után felnyitotta szemeit. Csalódottan nézett bele a zölden szikrázó szempárokba. Mégis mi történik vele? Itt áll előtte az a férfi, aki eddig a mindenséget jelentette neki. Akivel le akart élni az életét. Mégis jobban örült volna, ha a fahéjbarna íriszek tulajdonosa mosolyogna most így rá. Újabb mosolyt erőltetve arcára pásztázta végig barátját. Jól nézd meg Bess… Peter oltalmazó, erős karjai, markáns mosolya, édes almazöld szemei és szőke fürtjei minden nőt levesz a lábáról… mint ahogy téged is… vagy már nem?! Tisztában volt vele, hogy Peter-rel megfogta az „Isten lábát”, de mégsem tudta elnyomni a Bill iránt keletkezett erős vonzalmát.

- Nagyon is jól tette anyukád, hogy szólt. Melletted a helyem.

- Jó. De nem olyan komoly sérülés…

- Nem olyan komoly?- csattant fel hitetlenkedve Bess. – Össze kellett varrni… az a rohadt szöges cipő teljesen kettényeste a karod.

Peter felnevetett Bess aggódásán. Jó, valóban kellett pár öltés, de megesik az ilyen egy focistával. Főleg ha az egyik csapattársa felbuktatja, és a másik keresztülgyalogol  a karján.

- Hamar rendbe jön. – zárta is le a témát a férfi, mire Bess csak megforgatta a szemeit.

- Beülünk egy kávéra? – Peter az előttük lévő kávézó irányába bökött, mire Bess megrázta a fejét. Nem akart most több időt együtt tölteni a férfival, vagy legalábbis nem tudott. Így nem, mikor minden második gondolata Bill körül forgott.

- Vissza kell mennem. Még nem járt le a munkaidőm és csapot-papot otthagyva jöttem el.

- Nehéz a gyerekkel?

Bess a férfi kérdésétől hírtelen megdermedt. A gyerekkel…

- Nem… egyáltalán nem. – válaszolta kissé habozva, miközben zavartságát próbálta leplezni. – Nagyon jól kijövünk.

- Tudtam én, hogy ebben is jó leszel. – Peter büszkén nézett a lányra. Mennyit is hallgatta eleinte Bess aggodalmait a gyerekekkel való kapcsolata miatt és tessék… a jelek szerint nagyon is jól megy neki a bébi csőszködés. – Elkísérjelek? – ajánlotta fel udvariasan a férfi, mire Bess ismét csak a fejét rázta.

- Taxival megyek. Úgy gyorsabb. Így is tartok tőle, hogy nem fog Nora-nak tetszeni a császkálásom… - az út szélén várakozó taxihoz sietett és elbúcsúzott Petertől.

- Este várlak. – kacsintott felé még a férfi és becsukta a kocsi ajtaját. Bess bólintott, de már nem tudott mosolyt csalni arcára. Belesüppedt a taxi hátsó ülésébe, miközben újabb aggodalom csapott össze a fejében. Hogyan viszonyuljon most Billhez… Tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, vagy igyekezzen ezentúl, két lépés távolságot tartani a fiútól?

Bocsánat a késésért, de igyekeztem.:D nem lett valami hosszú rész, de így elképzeléseim alapján eljutunk a 10. részig szerintem;) Jó olvasást és köszönöm a türelmet:DPuszi

- Hogy mi? – Bill majdnem kiejtette karjai közül a lányt. Jól hallotta a szavakat? Vagy csak hallucinált? Minden bizonnyal az utóbbi. Lehetetlen, hogy Nora nem az…

Bess nagyot nyelt. Torka száraz volt és kapart. Agya még zsongott a szavak töménytelen kavalkádosától.

Melyik legyen?... Ez a legkevesebb, amit azok után tehet… erről nem beszélhet senkinek …

Nagy cselszövésnek lett a tanúja Tom emlékei által. Saját szemével látta a titok őrzőit. A szőke nőt és az orvost. Átérzett minden gyötrő ijedtséget, mely a két apró babában zajlott.  A méregként szétterjedő hiányérzet felemésztő volt még neki is. Elképesztő volt számára az ikrek közti nagyfokú kapocs, mely összetartotta és eggyé kovácsolta őket. A szétválasztás tudatát pedig ahhoz tudta volna hasonlítani, mintha egy ember levegő vagy víz nélkül próbálna meg élni. Soha nem tapasztalt érzelmeket élt át, míg Tom emlékeibe csöppent.

- Ismételd meg Bess… - Bill kisimította a verejtéktől nedves hajtincseket a lány arcából. Felültette, de karjaival továbbra is tartotta a megviselt testet.

- Láttam egy nőt… - kezdett bele Bess. – Szőke volt, mint Nora és… - nem folytatta. Igyekezett minden apró foltra visszaemlékezni.  Azon strapálta magát, hogy kivegyen pár felismerhető arcvonást, hogy beazonosíthassa az idegen nőt, ki elvitte egyikkőjüket.

- És? – a fiú kissé idegesen sürgette Besst a továbbiakra. Bár nem szeretett volna megerősítést kapni félelméről, de már tudni kellett az igazat. Mégis, mi folytán van – vagyis volt – neki egy ikertestvére?!

- Csak foltokban láttam Bill. Nem akarok hazudni, vagy olyat állítani, amiben nem vagyok biztos, de az a nő… az a nő elvitte valamelyikkőtöket. Egy orvos is segített neki.

Bill arca lesápadt. Felborult minden körülötte. Mégis ki Ő valójában? És kik azok az emberek, akik 20 éve körülveszik? Minden csak hazugság lenne?… a szeretet, amit kapott, az anyai féltés és törődés mind csak egy hatalmas titkot fedő színjáték volt? Még Miss. Barker is hagyta őt hazugságban élni?

- Istenem Bill! – Bess átkarolva a fiú vállát megölelte. Egy napja, hogy ismeri a fiút, mégis az egész életét megismerte, sőt, annál sokkal többet tudott. Ő már ismerte a fiú rejtett múltjának apró kirakós kockáit.

- Mit láttál még? – Bill visszanyelte feltörő könnyeit és arca elkomorodott. Erősnek kell lennie, bármi is derüljön még ki.

- Nem láttam mást, de hallottam hangokat. – Bess kétszer is átgondolta, elmondja-e az orvos és a nő közt zajló párbeszédet. Nem állt szándékában még jobban felkavarni a fiút, viszont ha a fiú helyében lenne, ő is tudni akarná az igazat és ettől nem foszthatja meg, még Ő is. Teleszívta tüdejét levegővel és belekezdett.

- Egymás mellett feküdtetek. Te és Tom…. – Lehunyta a szemét. Újra előtte volt a kórteremben lezajló filmszalag. – Olyan békések voltatok… nem féltetek, mert együtt voltatok mind addig, míg be nem jött egy orvos… felmért benneteket, de mintha Ő nem tudott volna dönteni. Egy szőke nő lépett elő mögüle… Ő rábökött egyikkőtökre… Valami egyességet köthettek, mivel figyelmeztette is az orvos a nőt, hogy erről senkinek sem beszélhet.

Bess felnyitotta szemeit és rögvest a mélybarna, csalódottsággal teli szempárokkal találkozott. Szükségtelen volt megszólalnia a fiúnak, Bess pontosan kiolvasta tekintetéből a nyomasztó, felkavart érzéseket. Hiába volt tele bánattal és kínnal, még így is elragadónak vélte a fiú szemeit. Megállt vele a világ, akárhányszor csak elmerült a fiú íriszeiben. Vigaszt akart neki nyújtani. A tudtára adni, hogy nincs egyedül. Egyre közelebb és közelebb hívogatta a fiú szeme.  Szája szélét csiklandozta a fiú lehelete.

- Sajnálom… - suttogta Bess és homlokát a fiúéra támasztotta.

Bill ujjai a puha bőrt tapintották. Keze a lány tarkójára csúszott és gyengéden mélyesztette ujjait az aranybarna hajzuhatagba. Már nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen közel valakihez. Szüksége volt most valakire, aki nem csapja be. Aki nem titkol előtte semmit. Segítségre és megértésre vágyott, melyet Bess a kezdetektől nyújtott neki.

Úgy látom sokak megkedvelték ezt a kis novellát:) vagy nem? :D pedig elég félve kezdtem neki írni. Nem sokan szeretik a paranormális írásokat, de én viszont oda meg vissza vagyok értük:D na mind 1:D Jó olvasást lányok és még vagy 2 rész biztos lesz belőle:D

Együtt voltak, akárcsak az anyaméhben. Sírásuk abbamaradt, amint megszokták új környezetüket. Már nem féltek az újdonsült külvilág, számukra érthetetlen zajongásaitól. Mint ahogy a kezdetektől fogva, most is ott voltak egymásnak erős támaszként. Egy fehér köpenyes alak vizslatta őket, merengő szemekkel.

- Melyik legyen?

A köpenyes férfi mögül, egy magas szőke nő lépett elő.  Bess nem ismerte fel a homályos emlékkép alapján, a titokzatos nő kilétét. Úgy nézte őket, mintha csak egy húsbolt friss árui közt kéne választania.  Épp, hogy a babákra pillantott és rábökött az egyikre.

- Az ott.  – az orvos engedelmesen kivette a kiválasztásra került babát és egy plédbe csavarva belehelyezte a kosárba.

Bess átérezte a baba rémületét.  Megszűnt a nyugalom, a biztonság. A kosárba bújtatott baba sírni kezdett, ahogyan a magára hagyott testvére is.

Nem voltak ők mások, csupán Két lélek, mely egyszerre fogant. Két lélek, mely együtt jött a földre. Két lélek, mely egymáshoz tartozik, mégis elszakították őket.

Bess még hallotta az idegen nő érzéktelen hangját.

- Ez a legkevesebb, amit azok után tehet, hogy …

A szavak összekutyulódtak fejében. Összpontosított, hogy halljon mindent. Érezte a benne megbújó lélek akaratát is, hogy lássa a valóságot.

- Bess, könyörgöm, térj magadhoz! – Bill a lány arcát pofozgatta, hátha így magához eszmél. Már vagy öt perce, hogy Bess szemei felakadva forogtak körbe- körbe. Homloka verejtékezett, miközben bőre jéghideg volt. Szíve egyre szaporábban pumpált. Bill az ujjával nyomta le a lány nyelvét, nehogy megfulladjon a „roham” közben.

- Engedd Őt el! Hallod! Hagyd őt ki ebből az őrültből Tom! – csak remélte, hogy ikre lelke enged kérésének.   Tudta, hogy ez már sok lesz Bessnek. Nem elég, hogy látnia kellett egy rátörő rohamot, még saját maga is átéli, milyen, ha más költözik a testébe.

- A francba is! Hagyd már abba! – üvöltötte még jobban kikelve magából.

- Erről nem beszélhet senkinek. – Bess az orvos szavait hallotta, miközben a kosár a nő kezébe került. A képek egyre jobban eltorzultak előtte. Fülében még ott zengett a két baba gyötrelmes sírása…

- Bess.. hallasz engem… légy erős… nyisd fel a szemed.  Ne hagyd magad… - arcán már érezte a fiú, remegő kezének érintését. Igyekezett úgy tenni, ahogy Bill hangja súgta neki.

- Még nem láttál mindent. – az idegen lélek hangja csalódottan vízhangzott a lány fejében.

- Miért nem mutatod meg Billnek azt, amit szeretnél? -  te jó ég! egy halott ember lelkével beszélgetek magamban?!

- Pontosabban egymás gondolatmenetén keresztül beszélünk. – helyesbített Tom, majd folytatta. – Bill elméje nem elég nyitott, hogy megmutassak mindent neki.  Már rengetegszer próbáltam, de leblokkol a hitetlenségével.

- akkor miért nem mondod el neki?

- Én magam se tudtam eddig, hogy miért is kerestem őt halálom előtt. Még azt se tudom, hogyan haltam meg. Csak úgy tudok visszaemlékezni az elmúlt életemről, ha más testében vagyok.  Bill a testvérem. Viszont nekem mégis más emlékem van az anyámról,mint neki.

- Ígérem. Segítek megtudni az igazat, de engedj most el.

Tom nevetése csilingelt fejébe.

- Nem tartalak fogva. Egyszerűen csak vissza kell venned a kontrolt magad felett és én máris eltűnök a formás kis testedből.

- Ezt Bill is tudja? – Bess meglepődött. Bill bármikor „kitoloncolhatta” volna testvére lelkét magából?

- Persze, hogy tudja, csak nem megy neki. Túlságosan gyenge jellem és könnyen befolyásolható.

Bess összpontosított. Elméjének minden idegvégződése készen állt a vezető pozíció  vissza szerzésére. Bízott magában. Tudta, hogy menni fog neki.

- Az istenért Bess! – Bill magához vonta a lány könnyed testét, ahogy felnyíltak szemei. Bess légzése normalizálódott. Sikerült. Könnyed szerrel győzte le a testét uraló lelket.

- Bill…. – hangja még akadozott, de akkor is ki kellett mondania. – Nora nem… nem az igazi anyád…

Remélem még emlékeztek erre a sztorira:(:D sajnálom, h csak mos lett rész belőle, de már túl akarok adni rajta, szóval igyekszem is azt a maradék pár részt hamar hozni és lezárni végre ezt a törtit. Holnap igyekszem hozni egy sakkba tartvát és egy Két lékek részt is:) Köszönöm a komikat a kitartást, és mindent amit csak adtok:)

Sarah már az idejét sem tudta, mikor volt utoljára férfival. Úgy kívánta Tomot, mint egy dús növény az éltető vizet. Teljesen magába akarta szívni a férfit. Eggyé válni vele. Megadni mindent, amire csak vágyik, cserében azért a védelemért, amit kap. Ujjai minden egyes kockát kitapogattak a gondosan kidolgozott hason. Ajkai megállás nélkül, mohón falták a férfi száját. Vehemenciája a plafont verdeste, mégis hírtelen megálljt rendeltetett el. Elszakadt a férfitól és elhúzódott tőle.

- Is, én nem akartam… - Magyarázkodott zavartan Tom. Irtózatosan érezte magát, azért amit tett vagy legalábbis tenni készült, de meg mert volna esküdni rá, hogy úgy érezte; a nő is akarja. Esze ágában sem volt bármilyen testi kontaktussal lerohanni a nőt, főleg azok után, hogy ziláltan, zavarodottan és rettegve jött el este hozzá. Ő csak meg akarta nyugtatni. Védelmet biztosítani minden szempontból, ahogy csak kitelt tőle, de mikor Isabel ajakit a száján érezte és a nő könnyed teste az ölébe simult elvesztette önuralmát. Győzedelmeskedett a testi vágy és igen, szeretkezni akarat a nővel.

- Tudom… ne haragudj. Én voltam a hülye. – a nő nem mert a férfira nézni. Hogyan is mert volna? Szíve hevesen lüktetett, annyira kívánta még mindig a férfit, de nem feküdhetett le vele. Hidegen hagyta, hogy Jerry és a többi munkatársa mit is gondolna róla, ha megtudnák; teste nagy részben aratta annak sikerét, hogy rács mögé dughatják a zenészt. Tomra volt tekintettel. Miatta nem hagyta, hogy megtörténjen. Bűntudata Tommal kapcsolatban minden együtt töltött perccel csak erősödött. Bár még szóval sose mondta neki a férfi, belül mégis érezte; feladata végcélhoz ért. Tom féltése és törődése tükrözte elnyomott érzéseit. A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy az érzés kölcsönössé vált Sarah részéről is. Beleszeretett a férfiba. Sőt, megannyiszor játszott már a gondolattal; mi lenne, ha sose hagynák el Tuvalut. Ha örökké itt maradnának ketten. De tudta; lehetetlen. Jerry személyesen jönne érte, ha pedig menekülni próbálna Tommal, főnöke élete végéig üldözné őket. Nem volt más választása. Hiába hitte és bízott is a férfi ártatlanságába, mégis muszáj lesz neki visszacsábítania az Államokba ahhoz, hogy segíteni tudjon majd neki.

Sarah összeráncolta homlokát, amint kitekintett az ablakon. Vastag, fekete felhőtakaró szegélyezte az eget. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen nappal vagy még este van. A villámok egészen mélyre nyúltak, s fényük hátborzongatóan világította meg a dühöngő óceán magasra csapó hullámait. Vissza kéne mennie a házába. Ki tudja Alf él-e még egyáltalán, vagy a szúrt sebének köszönhetően a padlóján vérzett el. Jerrynek is telefonálnia kéne, főleg az időjárást illetően. Ha nagy vihar van készülőben szednie kell a sátorfáját azonnal. Felpattant az ágyból és belebújtatta lábait cipőjébe.

- Hova készülsz? – Tom zavarosan összevonta szemöldökét. Odakint rettenetes szélvihar tombolt, a nő pedig oda akar kivágtatni?!

- Vissza kell mennem. -  jelentette ki könnyedén a nő és feltette fejére Tom pulcsijának kapucniját.

- Azt már nem! – elszántságát mutatva karon ragadta a nőt és visszarántotta az ágyra.

Sarah halk puffanással érkezett a matracra és dühösen véste pillantását a férfiéba. Bármilyen makacs is legyen Tom, neki mennie kell, méghozzá egyes egyedül. Kitépte karját a bilincsként fogva tartó kézből és újra felállt.

- Tudom, mit teszek Tom! Felnőtt nő vagyok, senkim sem vagy, hogy megszabd mit tegyek!

A nő hírtelen, felbőszült szavai hatalmas nagy pofonként értek célba Tomnál.

- Szóval senkid sem vagyok! – ismételte idegesen, enyhe sértéssel a hangján Tom. – Akkor mégis mi a lófaszért hozzám jöttél el este?! – ordítva kérte számon a nőt. Mégis mi ütött ilyen hírtelen a nőbe?

- Nem úgy értettem. – sóhajtotta elgyötörten a nő. Nincs ideje magyarázkodásra, vagy értelmetlen veszekedésre. Minél hamarabb vissza kell érni a házba. Jerry már vagy ezerszer hívhatta helyzetjelentést adni az Alf szállítására érkező géppel kapcsolatban. – De értsd meg, vissza kell mennem most!

- Akkor veled megyek. – Tom ellentmondást nem tűrően nézett a nőre és magára kapta cipőit. Nem hagyhatta – és nem is akarta hagyni - hogy a nő egymaga térjen vissza oda ahol nemrég megtámadták és feltehetően a támadója is ott tartózkodik még.

Sarah nem ellenkezett. Rájött; többre jut, ha enged a férfi akaratának, mintsem ismét ellene szegüljön. Ahogy Tom lenyomta a kilincset a szél kicsapta az ajtót. Sarah Tom karjába fonta kezét és elindultak a süvöltő vihar csavarta fák maradványai közt.

*

Lecsavarta a hangerőt. A hangfalak dübörgése rögvest megszűnt. Már a hangos basszusgitár sem nyugtatta pattanásig feszült idegeit. Ujja várakozón doboltak a kormányon. Várt. Már vagy több mint egy órája ült autójában a nő háza előtt. Semmi fény nem szivárgott a leengedett redőnyök apró lyukai közt. Vajon hol van és mit csinál? És ami a legfontosabb; egyedül van oda ilyen késő estig?

Elővette mobilját és Ann számát tárcsázta.

- A picsába! – teljes erejéből beleütötte öklét a kormányba, ahogy meghallotta a sípoló hangot, majd a beprogramozott gép, rideg hangon közölte: A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető…

Ismét benyomta a cd lejátszó zöld gombját és a hangfalak felhördültek megremegtetve a műszerfalat és ablakokat.  A motor ádázan felbődült amint elfordította a kulcsot. Nem bírt egyhelyben ülni tovább. Felkacagott, ahogy meglátta magát a visszapillantó tükörben. Úgy festett, mint egy eszelős őrült. Kémkedd a saját barátnője után. Legalábbis remélte, hogy Ann-t annak tudhatja még be. Lassan engedte fel a kuplungról lábát és elindult. Éppen kanyarodott le az utcáról, de még látta a ház elé érkező fénycsóvát. Megfordult. Még szerencse, hogy nincs már nagy forgalom és az utak majdhogynem kihaltak. Egy sárga taxi parkolt le a nő háza előtt. Bill még levegőt is elfelejtett venni, ahogy  meglátott egy férfit, aki kinyitotta a hátsó ülés ajtaját. A nő ott állt, talpig krémszínű ruhájában. A férfi átkarolta a derekát és az ajtóhoz kísérte. Bill nem nézte tovább, a gázra taposott és hangos kerékcsikorgással hajtott el a nő háza előtt. Mi mást tehetett volna? Rendezzen jelenetet az utca kellős közepén? Alázkodjon meg még jobban a nő előtt? Azt már nem. Csalódott. Elvárta volna, hogy legalább Ann kimondja kapcsolatuk végét, nem pedig kétségek közt hagyva a dolgot más társaságát keresi.

Ann hátrakapta fejét a füstölgő gumik hangjára. Felismerte a kocsit, s annak tulajdonosát.

- Micsoda őrült. – nyomatékosította a mellette álló férfi.

- Vannak még ilyen emberek. – visszafordult a férfihoz. – Köszönöm az estét Dr. Wilmer. – elővette táskájából kulcscsomóját és az ajtóhoz lépett.

- Ugyan én köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat engesztelés képen. Még sosem esett meg velem, hogy összecseréltem két leletet. Nagyon sajnálom.

- Semmiség. –legyintett Ann és kinyitotta lakásának ajtaját. Nem vágyott másra, mint egy jó meleg fürdőre egyedül. Pontosan tudta, mit gondolhat most róla Bill. Egy utolsó, szemét kis ribancnak vélheti, pedig nem tett semmi rosszat, csak elfogadott egy vacsorát, cserében azért, hogy téves leleteket kapott az orvostól. Talán fel kéne hívni? De a gondolat meg is semmisült. Minek magyarázkodjon? Az egész kapcsolatuk azért tart ott ahol, mert Bill nem hallgatta végig. Most se lenne másképp. Elbúcsúzott az orvostól és magára zárta ajtaját. Levendula illata terjengett, ahogy a mély kád egyre jobban megtelt a gőzölgő meleg vízzel. Fáradt volt és kimerült. Idegileg tönkre vágta a hét folyamán zajló gondok. Bill-el való kapcsolata valóban zárt vágányra futott…

Bocsánat a kimaradásért, DE! ennek sok oka volt:D elsősorban itt volt a szülinapom és együtt ünnepeltem a hétvégén Agnusdeivel Renee-vel Boo-val és Tüncival:) Köszönöm a felköszöntést Carly és Minike:D Nagyon jól esett:D Bezony 20 éves lettem! :D Hogy mi változott? Semmi:D ugyan olyan kis lökött, hülegyerek vagyok mint 16 18 évesen:D persze tudok én komoly és érett lenni, de azok ritka percek:D Van még egy hírem, új munkát kaptam, szóval több időm lesz most már tényleg írni:D:D Röviden most csak ennyit, a héten jelentkezem az új részekkel:D Köszönöm a komikat és a türelmeteket Puszi csajszik:D

Húú itt az újabb rész a Sakkban Tartvából. Mentem is dolgozni:D Jó olvasást, holnap jelentkezem és tényleg benézek hozzátok is mert elment most így az időm, bocsi:S

Ha luxusról volt szó, akkor Valentino ebben a kategóriában is vitte a prímát. Múltkori látogatásom alatt az alkohol nagy nyomásban homályosította látásomat és bár tudtam, hogy Valnetino Szardínia sziget leghatalmasabb villájának tulajdonosa, mégis leesett az álam, ahogy beléptem az ajtón Tom előtt. A visszavonulási bulikor, nem a főbejáraton fogadták a vendégeket, sőt, a hatalmas monstrum ezen részét nem is láttam, hiszen - a hallomásaim szerint- 103 helyiséget aligha lehetne idegenvezető nélkül bejárni.

- Tyhűű ha… - álmélkodtam, amint megláttam az érdekes, kettős csigalépcsőt hosszan, a fenti emeletekre kacskaringózni. Jesszus… hány helyen lehet itt a felső szintre menni?! Ez nem is luxus villa, hanem labirintus…

- Nyugi Baby. – Tom megfogta a kezem és tovább húzott.- Ez még csak a fogadóterem.

Milyen nyugtató…úgy mondta, mintha ez egyértelmű és természetes lenne. Ottavio háza sem volt kicsi, sőt, mikor hozzá költöztem a gardrób szekrényre hittem azt, hogy a szobám… de ez már mindent felül múlt. Egy újabb ajtón haladtunk át. Ahogy a padlóra szökött tekintetem, rögvest vésőt ragadtam volna, hiszen 24 karátos aranymozaikokon tipegtem. Elég lett volna pár kis kocka belőle, hogy gond nélkül megéljek életem végéig. A szoba cseresznyefával volt borítva. A sok bábú és tömérdek ruhaanyag sokasága árulta el, hogy valószínüleg most járunk a dolgozószobában. Tom megint kinyitott egy ajtót, amihez már csak fújtatni tudtam. Könyebb lenne egy golfkocsival bajárni a villa alsó szintjét…

Célba értünk, amit el se hittem. A terem dugig volt híres énekesek, modellek és színészek hadával. Hmm.. oké, hogy én voltam a legkelendőbb és a legjobbnak kikiáltott Pornószinésznő, de mi a fenét is keresek az Elit Társaságban?! Mindneki Valnetino ruháit túrta. A nagy zsibongásban Billt is megtaláltuk, aki már – a számomra röhejes – új göncében villogott. A méregzöld színű, fitteres felső maga volt a borzalom. Kígyóbőrmintázatu sztreccs nadrágot viselt és amint megláttam magassarkú cipőjét a lábán elakadt a lélegzetem. Méghogy nem homár… Na de kérem?! Kezébe adnék egy jegeskávét, rögtön forrni kezdene….

- Na milyen? – fordúlt körbe izgatottan Bill és Tom valóban szakértői szemekkel vizslatta.

- A zöld és az őzbarna kombináció remek. – válaszolta.

Hogy mi van? Meg se említi hogy; De Öcskös, az a magassarkú pipőke már nem kéne oda…!

- Szerintem is. – helyeselte Bill ezerwattos vigyorral. – Akkor ezt nézd meg.

Karon ragadta Tomot és egy felruházott bábuhoz cibálta.

Egyedül maradtam a sokaságban, de nem mintha bántam volna. Így is nehezemre esett visszatartanom a feltörő, őszinte kritikát Billel szemben. Egy hosszú asztalon különböző ételek és italok sorakoztak a vendégek számára. Megragadtam ez pezsgőspoharat és kortyolgatni kezdtem.

- Nocsak nocsak. – egy ismerős férfi hang szólalt meg mögülem. Hátrafordúltam és nem akartam hinni a szememnek, mikor megláttam az illetőt.

- Sean. Jó újra látni.

- Az érzés kölcsönös.

Rögtön flörtöléssel kezd, ezt már szeretem. Sean-nel jó pár évig melegítettük egymás ágyát. A szex vele igazi közelharc. Durva, kemény, kicsit erőszakos, csöppnyi érzékiséggel fűszerezve. Az orgazmusok áradata garantált volt vele. És mi a legcsábítóbb tulajdonsága azon kívül, hogy káprázatos barna szemei, tejcsokoládé bőre és alaposan kidolgozott teste van?! Hát nem más, minthogy gyűlöli Ottaviot. Talán még nálam is jobban.

Kicsit rövid rész lett, ezért bocsánatot is kérek, de jelen állapotban nem tudom annyira beleélni magam :S folyton a Sakkban Tartvát írnám de még az Ámokfutás új részét is be kéne fejeznemXD Igyekszem hosszabb részt íni kövileg ígérem:)

Bess  pulzusa lassan normalizálódott és rettegése is alábbhagyott. Letérdelt a földön fekvő fiúhoz és segítette felkelni a hideg járólapról. Ha nem saját szemével látta volna Bill gyors és váratlan személyiségváltakozását, akkor még most se hinné el, hogy ilyen valóban létezik.

- Bántottalak? – a fiú félszegen nézett a lány szemeibe. Fájdalommal töltötte el a tudat; Bess fél tőle. Sosem lesznek újra barátai. Sosem lesz újra a régi Bill egy normális élettel. Ismét szöget ütött fejébe a halál csábító hívószava. Talán, ha újra begyógyszerezné magát a zárt ajtók mögött, vagy csak egy hírtelen mozdulattal elég mély sebet ejtene vénáján táncoló pengével…. Igen, akkor minden bizonnyal megszűnne ez a nyomorúság, melyet a testében lappangó idegen lélek okoz neki évek óta.

- Nem, dehogy. – nyugtatgatta meg a lány a kétségbeesett srácot. – De bevallom; megijedtem!

- Mindig nézd a szemet Bess. Csakis a szememet. – felemelte fejét és tekintete a lányéba kapcsolódott. – Ha nem látsz bennük semmit, ne gyere a közelembe. Akkor nem vagyok önmagam és bármit is csinálnék veled…

- Nem akart bántani. – szakította félbe Billt a lány. – Azt kérte, hogy segítsek neked. De fogalmam sincs, hogyan tudnék Bill. Talán, ha beszélnék Noraval…

- Nem! – ellenkezett rögvest a fiú. – Anyám még velem sem hajlandó erről beszélni. Inkább úgy tesz, mintha semmi bajom nem lenne, és még jobban beletemeti magát a munkájába. Nem akartalak ebbe belerángatni, főleg nem az első napodon, amit nálunk töltesz. De ezzel már elkéstem.

Bess átkarolta a fiú vékony derekát, átsegítette szobájába és beleültette tolószékébe. Fülében még ott csengettek a szavak: Szüksége lesz rád! Segíts neki! És Bess segíteni is akart. Bár még azt sem tudta, hogyan tudna és hol is kezdje, de egyben biztos volt; Bill bármennyire is ellenezze, beszélni fog Noraval. Ha a Billben megbújó lélek valóban az ikertestvére, akkor Nora tud valamit. Esetleg egy régi, jól őrzött titkot, amit semmi áron nem adna ki, még a fia élete miatt sem?!  Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette, mikor aludt el a fiú. A csendes szuszogására eszmélt fel. Először látta ilyen nyugodtnak Bill arcvonásait. Nem volt benne semmi bánat, fájdalom. Tükörsima volt és békés. Szájának két sarka enyhén felfelé ívelt, mintha mosolyogna. Talán azért is, mert álmaiban szabad és a magaura. Szívesen megismerte volna a régi Billt. Gondolatmenete töredék részében még az is megfordult a fejében; hogyan viszonyulna a sráchoz, ha még a „betegsége” előtt találkoznak. Biztosra vette, hogy Bill volt a nagymenő, sőt, a baráti banda csapatvezére. Egy magabiztos, merész kamasz, akinek nem állhatott útjában semmilyen szabály.   Bess hosszadalmasan elidőzött a karakteres vonásokkal megáldott arcon. Bárcsak beleláthatnék az álmaidba. Sóhajtotta halkan és megérintette a fiú arcát. Ujjai óvva simították végig a puha, hűvös bőrt. Összerezzent. A szoba levegője egyre jobban lehűlt és libabőrös lett még a háta is, ahogy érezte a mellette elsuhanó árnyat. Nem voltak egyedül. Valami más is tartózkodott még a szobában rajtuk kívül. Bess nem hitt a szellemekben, de most saját maga tapasztalta a jelenséget. Bill szemei felpattantak. Láthatóvá vált az ajakin kiszűrődő levegő. A vér is megdermedt ereiben, ahogy megpillantotta a lány mellett álló alakot.

- Nem!! Őt ne!! – rikoltott az árnyra de az ügyet sem vetett rá. Belépett Bess testébe…

A lány térdei megrogytak és eszméletét vesztve hanyatlott a földre. Egy filmszalag játszódott le agyában. Egy film egy fiú életének minden egyes percéről.A kezdetektől egészen a végig. Az Újszülöttek osztályán két baba sírt fel egymás mellett. Apró kezük kék szalagáról tisztán kiolvasta mindkét nevet. A jobb oldali baba karján a Tom a bal oldali baba karján a Bill név szerepelt és vezetéknevük megegyezett: Kaulitz.

Itt az ígért rész a Sakkban Tartvából, remélem tetszeni fog csajok:) Sikerült hamar felraknom, mert úgy döntöttem addig nem fekszek le meló után aludni míg fel nem tudom rakni nektek:D Remélem nem alszok délután 6-ig és akkor jön az Ámokfutás is, ha mégis elalszok akkor előre bocsánat mindenkitől, de legalább a holnap estém szabad lesz és frissíteni is fogom az oldalt ezerrel;) Puszi nektek addig is:)

Minden egyes ízem-részem Tomot akarta. Szám telhetetlenül falta lágy ajkait, de többre volt szükségem belőle. Ahogy ujjai dédelgették a csikómat, hüvelyem összerándult pajkos társát magába követelve. Azt akartam, hogy újra betelítsen teljesen. Kemény, vad és könyörtelen legyen. Buzgón ráncigáltam lefele róla a nadrágját, mikor becsapódott szobájának ajtaja. Ijedtemben összerezzentem a hideg kagylón, mitől Tom elszakadt a számtól.

- A francba! – morogta nyugtalanul. Vajon minden reggel ilyen harapós? Megragadta a kezem és lehúzott a mosdóról. Megigazította nadrágom, majd a sajátját, rendezte arcvonásait, s mire Bill ránk nyitott a fürdőben, teljesen úgy tűnt, mintha mi sem történt volna köztünk. Talán az én szapora légzésem lehetett volna árulkodó jel, de Tomot elnézve próbáltam én is türtőztetni hevességemen. Most talán még egy hideg zuhany se tudta volna csillapítani szilajra korbácsolt vágyódásomat iránta.

- Mehetünk végre?- érdeklődött karba tett kézzel dacosan Bill. – A taxi mindjárt itt lesz.

Gondolom nem tetszett neki, hogy még mindig Tom szobájában vagyok, mert megvető pillantása szemernyit sem változott.

Tom bólintott, és ahogy ellépett mellőlem visszahúztam a kezénél fogva.

- Gond lenne… ha mégis veletek tartanék?

Nem is tudom, mi folytán bukott ki belőlem ilyen hírtelen a kérdés, de ahogy eszembe jutott Livio, vagy csak a szobám négy fala, rögtön mehetnékem lett. Bill szemei kikerekedtek, majd                         határozott jeleket lövellt bátyja felé a helyes választ illetően, ami szerint egyértelmű IGEN. Lerítt róla, hogy így is én vagyok a legnagyobb nyűgje a mai nap folyamán. Tom azonban csak megrázta a fejét és átkarolta a derekam.

- Gyere Suzy.

Az időt nézve – ami így is minimum tíz perc késésről árulkodott – felajánlottam a fiúknak, hogy Ottavio valamelyik autójával menjünk a taxi helyet. A fehér X6-os BMW kulcsát vettem el végül és persze nem kértem fel Liviot magánsofőrnek. Nosza Livio így is a végsőkig küzdött, hogy velünk kell tartania a biztonságom és Ottavio megbízása végett, de Tom könnyedén, egy mondattal leszerelte, mi szerint ahova megyünk, csak meghívottak léphetnek be és amúgy is Ő maga vállalja az Őrzővédőm szerepét.

Bill egész úton úgy ült, mint aki maga alá csinált. Erősen szorította a feje fölött lévő kapaszkodót és néha elkapott a frász, ahogy rám ordított: Lassíts!!! Ha tehette volna tripla biztonsági övvel szögezte volna magát a bőrüléshez.  A vészjósló arckifejezéséről meg ne is beszéljünk… Bevallom, a vezetési stílusom nem igazán a nyugodalmas tempóról és a csigalassúsággal bevett kanyarokról híres. Szeretem odatenni a lábam arra a gázpedálra, főleg ha már egy ekkora motor bőg fel alattam, de azért fele annyira sem életveszélyes, mint ahogy Bill előadja. Néha oldalra sandítottam a mellettem ülő Tomra, aki csak Öccse jajveszékelésén vigyorogva nézett kifelé az ablakon. Épp, hogy leparkoltam Valentino luxus villájának mélygarázsába – ami voltaképpen megfelelt egy bevásárlóközpont parkolójának – mikor Bill remegő térdekkel kipattant a járgányból és hálát adott Istennek, hogy túlélte az utat. Azt hiszem, ott, abban a percben döntöttem el, hogy bármi legyen is, visszafele átadom Tomnak a volánt, csak ne kelljen még egyszer átélnem egy ilyen férfi halálfélelmes cidrit.

- Maradj itt Baby. Billel kerítünk valami neked való ruhát.

Hát igen. Örültem, hogy lekoptattuk Liviot, de átöltözni már tényleg nem volt időm, amúgy sem akartam, hogy Bill tényleg kitérjen a hitéből. Így maradt a bő sort az inggel, amiben úgy festettem, mint egy jól táplált nagycsoportos kisfiú. Azt se bántam volna, ha végig a kocsiban kellett volna maradnom, csak ne legyek otthon.

Tom már testvére nélkül, egy szál halványlila ruhadarabbal tért vissza, ami egy tenyerében is elfért. Valószínűleg Bill már a kifejezetten CSAK neki tervezett rucikba bújt bele önfeledten.

- Segítsek? – kérdezte meg, miután kezembe nyomta a ruhát.

Beszálltam a kocsi hátsó ülésére és már vetkőzni is kezdtem.

- Megy egyedül is. – nem mintha bántam volna, ha két erős karja húzná le rólam az inget, de magamat ismerve; nem csak az ing került volna le akkor. Ottavio puszipajtásának bekamerázott mélygarázsa pedig nem a ’Szerelmi Légyottok’ legpompásabb búvóhelye.

- Szerintem jobb, ha a melltartót is leveszed.- közölte véleményét pimaszul vigyorogva, miután magamra húztam a ruhát.

Lenéztem a dekoltázsomra és valóban igazat tudtam adni neki. A felsőrésze akkora V kivágással volt ellátva, hogy a fél melltartóm kikandikált alóla. Nem volt más választásom. Levettem a melltartót és kibújtattam a sortból is lábaimat.

- Ennél hosszabb és kevésbé kihívó gönc nem volt? – mutattam a combom közepéig érő ruha végére. Még jó, hogy a tegnap esti magas sarkúm passzol hozzá.

- Azt hittem szereted kitenni azt amid, van. – a kocsinak dőlt és tetőtől talpig felmért. – De különben is. Örülj annak, hogy ezt meg tudtam szerezni Baby. Bent akkora a káosz, mint egy turkálóban. Valami olasz topmodell csaj kezéből kaptam ki ezt is.

- Felőlem aztán Madonnától is nyúlhattad volna… - lezártam a kocsit és elindultam.

- Azért egy köszönöm, mégiscsak jár nekem, nem gondolod?! - hosszú lábaival se perc alatt utolért. Megforgattam a szemeimet és hangos sóhajt ejtettem. Nem mintha nehezemre esne, de most mit vár? Hálálkodjak neki minden percben?!

- Jó… Kösz. Így jobb?! – az erős napsugarak fénye szinte bántotta a szemem, ahogy kiértünk a homályos garázsból.

- Nem hangzott őszintének… De nem baj Suzy. Megtanítalak a köszönömre is, miután már jó begyakoroltad esténkét a kérlek szót. – hangja mélyen és markánsan csengett. – Törheted a fejed, hogy most miként akarod majd leróni a tartozásod.

A bejárati ajtó kilincsére tette a kezét és még mielőtt lenyomta volna azt közelebb hajolt hozzám és szinte a fülembe suttogta: - Megint az adósom lettél Baby.

Jajj csajok, most nézem csak mikor is voltam utoljára gépnél:( Sajnálom, de tényleg nagyon ritkán jutok ide..:S viszont:D ettől függetlenül írom a részeket és pénteken jön a megmentőm és külön netem lesz végre*-* wááá:D kockulhatok majd annyit amennyit csak szeretnék:D Szóval ne haragudjatok, hogy ennyi ideig nem volt rész, de szombaton jön a SAKKBAN TARTVA az ÁMOKFUTÁS és a KÉTLÉLEK ÚJ Része is:D:D Köszönöm a türelmeteket!! Pusszancs csajszik és szombaton jelentkezem ;)

Halihó Csajszik!:) Tegnap ugye bár vacakolt a freebloge, és sajnálom, h nem tudtam emiatt felrakni ide a részt. Na de...:D Most felkerül és megpróbálom vagy a kövi részét írni vagy a Két Lélek-ből jön új rész. Hétvégétől sokkal de sokkal többet fogok tudni írni, ugyanis meglepem magam egy notebookkal, mert már elegem van h mindig elzavarnak a géptől azzal a szöveggel, hogy; De hát nem is netezel! na szóval ez a problémám is meg fog oldódni. Jó olvasást csajszik és igyekszem a másik résszel;)

-Tom! Nyisd ki! Toom. – drága öccse ajtóverésére keltem reggel. Bill úgy verte az ajtót, mint valami tamtam dobot. Normális?! Kábán ültem fel az ágyra és a faliórára néztem. Még csak fél nyolc az istenit. Mit vergődik itt kora reggel? Őszintén megmondva, nem igazán lopta be magát a szívembe Bill és ahogy észrevettem, az érzés kölcsönös is lett. Nagyívben tettem rá, hogy mekkora ribancnak tarthat, de rám akkor se nézzen azzal a kimért lenézéssel, mint ahogy szokta.

- Tom az öcséd…

- Hallom. – morogta, miközben a másik oldalára fordult. Fonatai kissé kócos hatást nyújtottak a sorok közt kikandikáló hajszálaktól. Lejjebb csúszott róla a takaró és megláttam csupasz ágyékát.

Szóval már boxer nélkül feküdt vissza mellém. Díjaznám is tettét egy kellemes, reggeli „imával”, de Bill folytonos ajtóverdesése, lassan már migrénes fejfájást okoz.

Nem zavartatván magam, kiszálltam az ágyból, úgy ahogy voltam. Remélem látott már nőt fehérneműben…

- Azt hittem már…- kezdett bele, de ahogy tágra nyílt az ajtó és megpillantott elakadt a szava. – Te? – fröcsögte elhúzott szájával meglepetten. Fekete csőnadrágot viselt, ami még jobban kiemelte pálcika lábait. És a felső…a  csiribiri színekkel kombinált, közepén fodros anyagból vart valami, borzalmasan festett a meglátásaim szerint, de egy modell fiúcska biztosan jobban tudja; mi is áll jól neki. Meglepett, hogy szemeit most nem fedte vastagon fekete szempúder. Így smink nélkül, már le sem tagadhatták, hogy testvérek. A szemei teljesen olyanok voltak, mint Tomé. Ahogy jobban megnéztem arcát, rájöttem, hogy vonásaik is teljesen megegyeznek. Az orr íve, az alsó ajkak teltsége…ezek Ikrek?!

- Keltsd fel. – felhagyva arcának elemzésével szemérmetlenül hátra böktem, az ágyon fekvő Tomra. – Én próbáltam… de az este után nem csodálom, hogy így ki van dőlve.

Úgy lefotóztam volna Bill fancsali, meghökkent képét, ami kora reggel vigyort csalt az arcomra. Azt hittem kiesik a szeme, mikor végignézett rajtam. Enyhe pír lepte el orcáját, mikor bugyimnál járt tekintete és sebesen visszakapta fejét. Ábrázata olyanná változott, mint akit jól pofán csaptak.

- Nem vennél magadra valamit, könyörgöm! – utálattal meredt egyenest rám és hátrált egy lépést.

Ohh.. a kis szemérmes! Ezek szerint csak nem látott még tanga melltartó kombinációját viselő nő.

- Vennék, ha lenne mit. – vetettem én is hasonló stílusba oda neki. – De Tom a nagy hévben megreptette a ruhámat.

- És a bugyidat is? – kérdezte savanyú képpel szemöldökét értetlenül felhúzva.

Kérdésétől én sem vághattam értelmesebb fejet nála. A bugyimat? Végigsiklattam magamon a szemeimet és megpillantottam ágyékomat, ami olyan csupasz volt, mint Tomé.

- Bassza meg… - sziszegtem mérgesen. Tom levette rólam a bugyimat este?! És én, hogy a francba nem vettem eddig észre?! Sosem voltam szégyenlős fajta, ugye bár nem igazán fértek volna meg egy kalap alatt az eddigi munkámmal, de most életembe először én is elpirultam. Arcom lángot vetett és bizsergett. Lábaim fürgén ugrottak az ajtó mögé. Legalább ez takarjon Bill előtt, ha már más nem.

Bill bevágtatott az ajtón és testvérét keltegette.

- Mássz már ki! – Tom fejéhez vágott egy párnát, aki durcásan felemelte fejét, majd szemeit dörzsölgetve szitkozódott.

- Mi van?. – morcos ábrázattal ült fel az ágyra és értetlenül pislogott öccsére.

- Hogy mi?! – emelte fel haragosan hangját Bill. – Az, hogy elkésünk Te barom! Komolyan ennyire elment az eszed! – ennél a mondatánál ellenségesen hátrasandított rám, majd visszafordult. – Valentino nyolcra vár minket.

Tom nagy erőfeszítések árán kikecmergett az ágyból. Bágyadt arcára rögvest szemtelen vigyor keveredett, ahogy rám nézett.

- Ezt keresed Szívi? – lökte felém a bugyimat, amit szerencsésen elkapva magamra is húztam.

- Öt perced van, hogy elkészülj. – fenyegetőn hadonászott Bill Tom felé. – Ami pedig Őt illeti… - mutatott végül rám. - Ezért még számolunk! – azzal dacosan kivágtatott a szobából.

- Öcsikéd kicsit bepöccent… - nem mintha szívemen viseltem volna Bill lelki békéjét, de azért végignéztem volna azt az „elszámolást”. Tom csak megvonta a vállát, miközben farmerját rángatta magára.

- Majd lenyugszik. Semmi köze ahhoz, hogy mikor kivel kefélek.

Magam se tudom, hogy miért, de nagy pofonként ért az utolsó mondata. Már első perctől fogva kikövetkeztettem, hogy eléggé csapodár fajta, de hogy így ki is jelenti nekem, akivel nem rég kefélt…

Fapofát vágtam és valami női ruhadarab után kutattam a fiókokban. Ottavio megrögzött mániája volt, hogy a vendégszobák szekrényei is tele legyenek mind női, mind férfi ruhadarabokkal a vendég kényelmét szolgálva ezzel is. Balszerencsémet fokozván a ruhadarabokból ítélve ez a szoba kifejezetten a díszes hímpéldányok igényeinek volt berendezve. Semmi női ruhadarab, csakis féri göncök hada…

Belebújtam egy ingbe és felvettem valami idétlen rozsdabarna sortot, ’ Jobb, mint a semmi’ alapon. A sort természetesen úgy állt rajtam , mint tehénen a gatya, de a szobámig megfelel. Öv tartotta a derekamon a bő nadrágot és már épp távozni készültem, mikor Tom utánam szolt.

- Nem jössz velünk? Valentino utolsó kollekciójának néhány darabját Bill-nek tervezte. Gondolom, téged jobban lekötne ez a divatcuccos dolog, mint engem…

- Ugyan. – válaszoltam félvállról. – Valentinonak nem igazán lettem a szíve csücske, mint ahogy Billnek sem. És egyébként is, hogy jönnék én ahhoz, hogy elrontsam homár tesókád önfeledt szórakozását az új rucijai közt.

Tom most először nézett rám szúrósan. Szinte nyársra tűzött a szemeivel. Jó úton haladsz Susan, hogy Tom se csipázzon többé, már ha eleve kedvel az ágyban nyújtott szolgáltatásaidon kívül másért. – dorgáltam le magam gondolataimban.

- Tisztázzuk: Bill nem meleg! Világos? – válaszként csak bólogatni tudtam. Nem is mertem volna ellenkezni, olyan düh sugárzott róla. Ezek szerint kicsi öcsikéje az egyik gyenge pontja. – Lehet, hogy pofákat vágna, mert te is velünk tartasz, de elfogadná, hogy meghívtalak. – arca kezdett visszarendeződni a megszokott vonásokba. Húú.. azt hittem nagy erejű és tartós dühöngést csap majd rajtam, de nem. Tomot elég nehéz igazán kihozni a sodrából. Különös, de egyre jobban kezdem kiismerni…

- Jó bocs… néha nem tudok nem bunkó lenni… - őszinte voltam. Miért is tagadnám valódi énem, hiszen ilyen vagyok. Ami a szívemen az a számon… - Hidd el, jobb, ha nem megyek.

Tom csak vállat vont, közölve ily módon; Te tudod, és ezzel ki is akartam lépni a szobájából, mikor meghallottam Livio közeledő hangját. Villámsebességgel kotortam el Tom mellett, egyenest be a fürdőjébe. Szinte fel se fogta, mi a lószarnak rohangálok, amíg Livio az ajtajában nem állt. Az ajtót kis résnyire hagytam és a szekrény ajtótükréből láttam őket.

- Dove si trova Susan? – kérdezte mogorván, mire Tom csak még értetlenebb fejet vágott. Istenem, ez a benga állat engem keres! Csak be ne jöjjön a fürdőbe.

- Nem lehetne angolul haver? – vonta fel szemöldökét Tom.

- Hol ván Susan? – akcentusa nevetséges volt, - mint általában - és láttam, hogy Tom is alig bírja visszatartani a vigyora fedte röhögést.

Tom körülnézett a szobájában, majd széttárt karokkal Liviora nézett. – Mint láthatod, itt nincs.

Livio fogát vicsorítva távozott. Mégis honnan tudja, hogy nem a szobámban tartózkodom? Betörte az ajtót vagy Bill szólt neki? Az utolsó gondolatomat nyomban ki is zártam. Bill se lehet akkora hülye, hogy kinyírassa dacból a bátyját.

- Nem semmi magán gorillát kaptál. – belépett a fürdőbe és felkortyintott egy adag szájvizet. Az öt perces határidőbe, nem is fért volna bele egy alapos fogmosás. Gargalizált majd köpött és megtörölte száját.

- Ne is mondd… - forgattam meg a szeme. – Szerinted jókedvemből mászkáltam a párkányon tegnap este?!

- Nem. Voltaképp azért tetted, mert annyira vágytál rám, hogy még a ház falát is képes voltál megmászni, csak végre velem tölthesd az estét. – szája sarka nagy ívben kunkorodott felfele.

Egoista … Ki tudja, milyen pasikkal akadtam volna össze a bárban, ha nem az ő nyamvad szobájába esek be…

- Álmodozz csak Tomy… - gúnyolódtam vele. – Volt már sokkal jobb estém is, és lehetett is volna, ha…

Nem tudtam folytatni, mivel a többi szót belém fojtotta egy csókkal. Karjai erősen húztak magához. Ágyéka nyomta a csípőmet. A mosdókagylónak döntött, amire fel is ültem és lábaim közé préselte be magát.

- Meg kell tanulnod jobban hazudni Suzy. – lihegte a fülembe, miközben keze a bő sortomban matatott. Az új becézgetését a Tomy megszólításnak véltem. Suzy… nem is olyan rossz. Így még nem hívott egy exem se.

Kicsatolta az övemet, hogy keze teljesen hozzám férjen. Kár volt visszavennem azt a fránya bugyit. Teljesen felcsigázott az érintése. Hevesen masszírozta egyre nedvesebb húsomat, miközben a nyakam és a melleim közti részt csókolgatta.

(nekem is kell egy doki, ha Őt nézem*-*<3:P)

Köszönöm a sok komit lányok*-*:) Nagyon jól esnek:D Tegnap hozni akartam részt, de egyre jobban kimerülök a melótól:( ami szerintem most az íráson is visszavetődik sajnos:/ Elég rövidke résszel jöttem ma, de nem ment most több:/ Holnapra igyekszem a Sakkban Tartva részét hozni, hátha az jobban fog majd menni:)

A jókora ágy puha gyapjútakaróján terült szét Bill. Tekintete a fehér plafonra szegeződött.

Fejfájása annyira erős volt, hogy már gyomrának tartalma liftezett fel s le nyelőcsövén. Csak a pillanatra várt, mikor a másik lélek átveszi teste felett az irányítást. Belenyugodva, tehetetlenül feküdt tovább. Érezte, hogy ott lappang mélyen benne, mint egy ocsmány betegség. Egy kipusztíthatatlan vírus, mely ellen nincs védő vakcina.

- Mutatok valamit. – hallotta a hangot fejében és teste megmozdult.

A másik lélek irányította testét, mégis eszméleténél maradt. A lélek akarta így. Csak részben vezérelte végtagjait, ami bicegés nélkül, egészségesen lépkedtek szobájából kifele. A folyosó végén lévő fürdőszoba felé haladt. Az ajtó kilincsét lenyomva belépett.

- Miért hozol ide? – a szavakat nem mondta ki, csak lelke súgta a másik léleknek.

- Csak nézz a tükörbe… - válaszolta a hang és Bill engedelmeskedett.

Az széles falitükörbe meredt.

Ugyan az a barna írisz pislogott vissza rá. Az orr ugyan olyan keskeny, a szájak íve szintén pontos mása az övének. Az arc és ál éle sem különbözött, mégsem saját tükörképe nézett farkasszemet vele. A testét uraló lelket látta. Az ikertestvérét. Már nem is vette kételkedőre a lélek szavait. Hitt neki.

- Tom… - suttogta a lelken keresztül ajkai a nevet.

Beletúrt rövid hajába, ami a tükörképen hosszú fekete fonatokban pihent vállán. Megérintette jobb arcát, ahol egy anyajegy díszelgett. Egy olyan anyajegy, ami neki az álla szélén helyezkedett. Minden egyéb pontos mása volt neki. Akárcsak egy jól megtervezett klón.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte meghökkenve a lelket.

- Nem tudom. Csak annyira emlékszem, amit megmutattam és tudom, hogy halálom előtt téged kerestelek.

Billben ezernyi megválaszolatlan kérdés keringett. Most már tudni akart mindent a lélekről és saját magáról is. Vajon tényleg az a nő az igazi anyja, akit Tom kotor elő emlékeiből? Lehetetlen…

Mögötte az ajtó kinyílt és megpillantotta Besst. Ez volt az utolsó kép, amit saját szemmel látott. Lelke elnyomás alá került és Tom irányította tovább testét.

- Bill… minden rendben? – kérdezte a lány a felé közeledő fiút. Ahogy a fiú kérte, egy órával később benézett szobájában, de mivel ott nem találta, gondolta körülnéz, mielőtt még riadóztatná Miss. Barkert, hogy Bill eltűnt. Megrémült a rá szegeződő üres szempártól. Ismét kimért és rideg volt. Hátrálni kezdett, de háta az ajtónak ütközött. Nincs menekülés előle. Ismét „rohama” van, ez már nem is volt kétség a lány számára.

- Bill! Bess vagyok…

A fiú viszont nem hőkölt. Sarokba szorította a lányt és megragadta a vállát.

- Segíts neki! – olyan volt, mint egy beprogramozott robot. Szemei rezzenéstelenül, szinte már üvegesen néztek a riadt kék szempárba. Hangja ércesen csengett, ami még jobban megrémisztette Besst.

- Szüksége lesz rád! Segíts neki! – ismételgette egyre indulatosabban.

- De … miben Bill és kinek? – Bess minden erejét összeszedte, hogy ki tudjon bökni pár értetlen kérdést.

- Segíts Billnek megtudni az igazat… - ez volt az utolsó mondat, amit még a parazita lélek ejtett ki a gazdatest száján.

Bill gyengén omlott a hideg csempeburkolatra. Lábai ismét erőtlenek voltak. Nem bírták megtartani testének súlyát. Feje majd széthasadt, a szürke állományában gomolygó régről felhozott emlékektől. Minden egyes alkalommal, - mikor ikre lelke veszi át teste felet az uralmat – Tom gondolatait hallja, az Ő emlékeit látja. Azt érzi, amit a testében megbújó lélek is. Lassan kezdett visszatérni tudatához.

Bess mozdulni sem bírt lábai reszketésétől. Soha nem félt még ennyire, mint most ebben a pár percben. Gyámoltalanul nézte a földön heverő fiút és nem tudta mitévő legyen. Mégis mi volt ez az egész? Milyen igazságról beszélt neki a fiú?! Vagy nem is Ő beszélt hozzá, hanem az a másik… Még a gondolataiban sem merte kimondani.

Bill sajnálkozva nézett fel a sarokban kuporgó lányra.

- Bess… én annyira sajnálom. – el tudta képzelni, milyen rémület járhat át most a lányon. A borzalmas csak az volt, hogy Billnek fogalma sem volt róla, miket mondott neki, vagy mit tett a lánnyal, amíg tudatán kívüli volt. – Bess… én vagyok az, ne félj. – próbált felállni, de nem ment. Túlságosan kimerült teste.

A lány lenézett a földön elterülő Billre, de nem volt bátorsága közelebb lépni hozzá.

- Nézz a szemembe Bess! Én vagyok az… - gyengén préselte ki magából a szavakat. Még levegőt is nehezére esett venni.

Bess belenézett a kávébarna szemekben, amiben újra érzelmek kavarogtak. Bűntudat, fájdalom és cselekvőképtelenség

Sajnos ma nem sikeredett megírnom az új részt valamelyik sztoriból vagy az új novellából de kaptok ízelítőt a Sakkban Tartva leendő kövi részéből:)Igyekszem majd hozni a teljeset és a KétLélek 4 részét is:) Örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket és nagyon szépen köszönöm a komikat is:)Remélem igazad van Strawyberry és számotokra nincs olyan hogy túl perverz, :D mert a Sakkban Tartva még tartogatni fog erotikusan fűtöt jeleneteket bőven:P:D

-Tom! Nyisd ki! Toom. – drága öccse ajtóverésére keltem reggel. Bill úgy verte az ajtót, mint valami tamtam dobot. Normális?! Kábán ültem fel az ágyra és a faliórára néztem. Még csak fél nyolc az istenit. Mit vergődik itt kora reggel? Őszintén megmondva, nem igazán lopta be magát a szívembe Bill és ahogy észrevettem, az érzés kölcsönös is lett. Nagy ívben tettem rá, hogy mekkora ribancnak tarthat, de rám akkor se nézzen azzal a kimért lenézéssel, mint ahogy szokta.

- Tom az öcséd…

- Hallom. – morogta, miközben a másik oldalára fordult. Fonatai kissé kócos hatást nyújtottak a sorok közt kikandikáló hajszálaktól. Lejjebb csúszott róla a takaró és megláttam csupasz ágyékát.

Szóval már boxer nélkül feküdt vissza mellém. Díjaznám is tettét egy kellemes, reggeli „imával”, de Bill folytonos ajtóverdesése, lassan már migrénes fejfájást okoz.

Nem zavartatván magam, kiszálltam az ágyból, úgy ahogy voltam. Remélem látott már nőt fehérneműben…

- Azt hittem már…- kezdett bele, de ahogy tágra nyílt az ajtó és megpillantott elakadt a szava. – Te? – fröcsögte elhúzott szájával meglepetten. Fekete csőnadrágot viselt, ami még jobban kiemelte pálcika lábait. És a felső.. csiribiri színekkel kombinált, közepén fodros anyagból vart valami borzalmasan festett a meglátásaim szerint, de egy modell fiúcska biztosan jobban tudja; mi is áll jól neki. Meglepett, hogy szemeit most nem fedte vastagon fekete szempúder. Így smink nélkül, már le sem tagadhatták, hogy testvérek. A szemei teljesen olyanok voltak, mint Tomé. Ahogy jobban megnéztem arcát, rájöttem, hogy vonásaik is teljesen megegyeznek. Az orr íve, az alsó ajkak teltsége…ezek Ikrek?!

- Keltsd fel. – felhagyva arcának elemzésével szemérmetlenül hátra böktem, az ágyon fekvő Tomra. – Én próbáltam… de az este után nem csodálom, hogy így ki van dőlve.

Úgy lefotóztam volna Bill fancsali, meghökkent képét, ami kora reggel vigyort csalt az arcomra. Azt hittem kiesik a szeme, mikor végignézett rajtam. Enyhe pír lepte el orcáját, mikor bugyimnál járt tekintete és sebesen visszakapta fejét. Ábrázata olyanná változott, mint akit jól pofán csaptak.

- Nem vennél magadra valamit, könyörgöm! – utálattal meredt egyenest rám és hátrált egy lépést.

Ohh.. a kis szemérmes! Ezek szerint csak nem látott még tanga melltartó kombinációját viselő nőt.

- Vennék, ha lenne mit. – vetettem én is hasonló stílusba oda neki. – De Tom a nagy hévben megreptette a ruhámat.

- És a bugyidat is? – kérdezte savanyú képpel szemöldökét értetlenül felhúzva.

Kérdésétől én sem vághattam értelmesebb fejet nála. A bugyimat? Végigsiklattam magamon a szemeimet és megpillantottam ágyékomat, ami olyan csupasz volt, mint Tomé.

- Bassza meg… - sziszegtem mérgesen. Tom levette rólam a bugyimat este?! És én, hogy a francba nem vettem eddig észre?! Sosem voltam szégyenlős fajta, ugye bár nem igazán fértek volna meg egy kalap alatt az eddigi munkámmal, de most életembe először én is elpirultam. Arcom lángot vetett és bizsergett. Lábaim fürgén ugrottak az ajtó mögé. Legalább ez takarjon Bill előtt, ha már más nem.

Bill bevágtatott az ajtón és testvérét keltegette.

Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó!:) hát igyekeztem én is betartani:) Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel, még mindig zavaros lehet a dolog, de bízzatok bennem és a végén minden kiderül:) Köszönöm a kommenteket Csajok:)*-* Jó olvasást Drágák:D

Bess a kényelmes drapp kanapéról nézte a Tv-t. Csupa szemét ment minden csatornán. Idétlen, nyálas szappanoperák, őrült sci-fi sorozatok, cseppet sem vicces vígjátékok, a gorillák párzási korszaka. Egyik sem tudta lekötni figyelmét. Gondolatai a szobában lévő srácon jártak. Tisztán hallotta, hogy ordított, mielőtt bement volna hozzá. Vagy csak hallucinált? Nem, az kizárt. Az ő elméjének semmi baja és a hallása is remek még. De akkor kihez beszélt? Ki vagy inkább mi zaklatta fel annyira, hogy összeesve sírt a földön?! Rettenetes volt ilyen állapotban látni, egy vele egykorú fiatal férfit. Eszébe jutott Peter a barátja, aki erős, jó fizikumú, életvidám srác. Teljesen Bill ellentéte. Nem is akart belegondolni, mit tenne, ha egyik nap váratlanul Peternél is hasonló „tünetek” mutatkoznának. Talán gyógyszeres kezelésekkel lehet kontrolálni a rohamokat? Egyáltalán Bill kap valami gyógyszert? Gondolatmenetei megszűntek, ahogy megpillantotta a nappali ajtajában álló srácot. Vállával az ajtófélfának dőlt és bal kezében tartott botjára támaszkodott. Bess felpattant a kanapéról és a segítségére indult.

- Ne.. hagyd csak. – tolta el magától Bill a segítséget nyújtó kezet. – Megy egyedül is.

- Sétálni szeretnél?

- Nem. Hozzád jöttem. – felelte. – Üljünk le, jó?

Bess bólintott és visszaült a kanapéra. Bill bicegve, de követte. Leült a lány mellé, letámasztotta a botját és máris kereste a szavakat. Azokat a szavakat, amik alkották készülődő őszinte beszédjének mondatait. Az ágyán fekve fogalmazta meg , de akkor sokkal könnyebb volt elecsetelgetnie magának – mit is fog mondani majd a lánynak – mint most a meleg, kék szempárokba nézve.

- Bess, én nem vagyok skizofrén. – rögtön a lényeggel kezdte, pedig nem így tervezte. Finoman a témára akarta terelni a beszélgetést, de gondolatai összekuszálódtak a lány jelenlétében. – Mármint tudom, hogy mit mondanak mások, és neked is ez lehet a véleményed, főleg azután, hogy hallottál kiabálni, miközben magam vagyok a szobámban, de…- hangosan kifújta a levegőt, hogy könnyítse tüdejét. Pontosan miért is akarja elmondani ezt a lánynak? Miért bízik abban, hogy majd Ő elhiszi, azt a képtelenségnek tűnő dolgot, amit még a saját anyja is megvétózott. Karját rövid, puha ujjak érintették.

- Folytasd nyugodtan. – bíztatta Bess. A fiú, most olyan normálisnak látszott, mint bármelyik más korabeli srác. Arca inkább volt szomorú és kétségbeesett, mint őrült és elmebeteg.

Bill nagyot nyelve folytatta. – Nem magamban beszélek, és hidd el, nem én képzelem a hangokat.

- De csak te hallod őket? – minden porcikája azt súgta; higgy neki. És hinni is akart, de józan eszének muszáj volt érdeklődnie.

- Igen.

Bess a választ hallva, furcsállva felvonta szemöldökét. A káosz egyre nagyobb volt már a fejében. Talán valami médium a srác?! Megrázta a fejét, mintha ezzel rendezni tudná kusza gondolatait is. Túl sok paranormális sorozatott nézel esténkét, Bess! Túl sokat! Nincs több Szellemekkel Suttogó! Figyelmeztette magát és próbálta fegyelemre rendezni arcvonásait.

- Azért hallom csak én… - folytatta miközben összeszorította szemeit, hogy ne lássa a lány kétkedő tekintetét. – mert itt van bennem.  – veregette meg mellkasát.

Bess köpni, nyelni nem tudott. Ez már tényleg betette nála a kiskaput. Akár a többi épeszű ember, most Ő is legszívesebben hangos nevetésben tőrt volna fel, de ahogy látta Bill félszeg tekintetét, nem mert nevetni. Sőt, nem is akart. Lelkiismerete nem hagyta volna, hogy még jobban beletiporjon a srác tébolyult lelkivilágába.

Bill csalódottan lesütötte szemeit. Nem kellett megszólalni a lánynak ahhoz, hogy tudja, min jár most a feje. A legjobb barátja kinevette két évvel ezelőtt, barátnője akkor hagyta el, mikor a társaságában jött rá egy „roham”. Milyen röhejes is rohamnak titulálni, egy olyan esetet, mikor elnyomják az ember lelkét. Valaki más veszi át az irányítást teste felett és hiába próbál ellenállni. Eredménytelen minden küzdelem.

- Valami lakozik benned? – a lány tágra nyílt szemekkel kérdezősködött tovább. Inkább tudakolózik, mintsem némán és értetlenül nézze tovább a srácot.

- Inkább valaki… Pontosabban az ikertestvérem. – ahogy kimondta kis megkönnyebbülés telepedett rá. A nehezén már túl van. Hogy hisz is neki a lány, az már csak Bess nyíltságától függ.

A lány úgy vélte, már nem tudja meglepni Bill, de ezzel a válasszal már a biztosítéka is kiégett. Szóval van egy testvére? Vagyis volt…, mert valószínűleg már halott, ha magában hallja. Vagy akkor most mi is van?! Bess igyekezett megemészteni a sokkoló információk hadát, de idő kellett, hogy felfogja és megértéssel tudjon viszonyulni hozzájuk.

-  Szóval volt egy ikred…

Bill menten megrázta a fejét.

- Egyke vagyok. Sosem volt testvérem… - kezébe temette arcát és megdörzsölte szemeit. – Ez a legkülönösebb az egészben. Mikor közöltem anyámmal, hogy a hang a fejemben azt mondja; a testvérem, teljesen kibukott. Szerintem akkor mondott le végkép rólam.

Meglepte a lányt a fiú nyíltsága. Öt perces beszélgetés alatt, beavatta őt kegyetlen titkaiba.

- Miért… miért mondod most el ezeket?

Bill hangosan fújtatott egyet és beletúrt hajába.

- Fogalmam sincs. Talán azért, hogy ne nézz bolondnak, bár lehet ezzel csak még jobban rontottam a helyzeten. Mivel Te leszel mostantól velem, szembesülni fogsz még a „rohamokkal” – ujjai csúfondárosan mutatták a szót fedte idézőjeleket, majd lehajtotta fejét. – De leginkább azért jöttem ki hozzád… mert vágyom a társaságra.

Az idejét sem tudta már annak, mikor beszélgetett vele egyidősökkel. Utóbbi éveiben az emberekkel való társalgása kimerült az orvosa, Miss. Barker és édesanyja személyével. Hiányzott neki a régi baráti köre. A focimeccsek a Central Park ’ Fűre lépni tilos’ övezetében. A buzgó, vad énje, aki rögvest begyűjtött pár gyorshajtási csekket, amint megkapta hőn szeretett Audi-ját a friss jogsival együtt. A barátnőjével töltött szabad hétvégéi. Mindent hiányolt a régi életéből. Hiszen az valóban élet volt, mostani helyzete pusztán csak egy állapot. Kényszeredett életben maradás. Hat hónappal ezelőtt az egyik legdrasztikusabb „rohama” után annyira kilátástalannak látta helyzetét, hogy begyógyszerezte magát. Miss. Barker talált rá akkor, összezuhanva a fürdőszobájában. Két héttel ezelőtt, pedig éppen tudatán kívül bolyongott teste a felső szinten, mikor lezuhant a lépcsőről. Pechére a lépcsőfordulóban heverő vázát is sodorta magával, aminek összetört szilánkjai felsértették kezét. Bár, konkrétan senki se mondta ki, mégis tudta; újabb öngyilkossági kísérletnek vélték a szerencsétlen balesetet.

- Bill…- Bess óvatosan a fiú vállára rakta kezét. – Az én társaságomat bármikor felkeresheted. Még ha nem is vagyok itt.

Bill inkább vélte kedves gesztusnak, mintsem szánalommal kevert önfeláldozásnak a lány ajánlatát.

- Köszönöm. – kezébe vette a botját és felállt a kanapéról. – Megyek ledőlök egy kis időre. – közölte Bessel és sajgó fejre szorította szabad kezét. – Megtennéd, hogy egy óra múlva benézel, hozzám?

- Hát persze. – felelte a lány, amit Bill hálás mosollyal viszonzott, és visszabicegett szobájába.

És még egy Billes vidi a végére*-*<3