2011. szept. 20. 15:41 - írta Linike9114

Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó!:) hát igyekeztem én is betartani:) Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel, még mindig zavaros lehet a dolog, de bízzatok bennem és a végén minden kiderül:) Köszönöm a kommenteket Csajok:)*-* Jó olvasást Drágák:D

 

 

Bess a kényelmes drapp kanapéról nézte a Tv-t. Csupa szemét ment minden csatornán. Idétlen, nyálas szappanoperák, őrült sci-fi sorozatok, cseppet sem vicces vígjátékok, a gorillák párzási korszaka. Egyik sem tudta lekötni figyelmét. Gondolatai a szobában lévő srácon jártak. Tisztán hallotta, hogy ordított, mielőtt bement volna hozzá. Vagy csak hallucinált? Nem, az kizárt. Az ő elméjének semmi baja és a hallása is remek még. De akkor kihez beszélt? Ki vagy inkább mi zaklatta fel annyira, hogy összeesve sírt a földön?! Rettenetes volt ilyen állapotban látni, egy vele egykorú fiatal férfit. Eszébe jutott Peter a barátja, aki erős, jó fizikumú, életvidám srác. Teljesen Bill ellentéte. Nem is akart belegondolni, mit tenne, ha egyik nap váratlanul Peternél is hasonló „tünetek” mutatkoznának. Talán gyógyszeres kezelésekkel lehet kontrolálni a rohamokat? Egyáltalán Bill kap valami gyógyszert? Gondolatmenetei megszűntek, ahogy megpillantotta a nappali ajtajában álló srácot. Vállával az ajtófélfának dőlt és bal kezében tartott botjára támaszkodott. Bess felpattant a kanapéról és a segítségére indult.

- Ne.. hagyd csak. – tolta el magától Bill a segítséget nyújtó kezet. – Megy egyedül is.

- Sétálni szeretnél?

- Nem. Hozzád jöttem. – felelte. – Üljünk le, jó?

Bess bólintott és visszaült a kanapéra. Bill bicegve, de követte. Leült a lány mellé, letámasztotta a botját és máris kereste a szavakat. Azokat a szavakat, amik alkották készülődő őszinte beszédjének mondatait. Az ágyán fekve fogalmazta meg , de akkor sokkal könnyebb volt elecsetelgetnie magának – mit is fog mondani majd a lánynak – mint most a meleg, kék szempárokba nézve.

- Bess, én nem vagyok skizofrén. – rögtön a lényeggel kezdte, pedig nem így tervezte. Finoman a témára akarta terelni a beszélgetést, de gondolatai összekuszálódtak a lány jelenlétében. – Mármint tudom, hogy mit mondanak mások, és neked is ez lehet a véleményed, főleg azután, hogy hallottál kiabálni, miközben magam vagyok a szobámban, de…- hangosan kifújta a levegőt, hogy könnyítse tüdejét. Pontosan miért is akarja elmondani ezt a lánynak? Miért bízik abban, hogy majd Ő elhiszi, azt a képtelenségnek tűnő dolgot, amit még a saját anyja is megvétózott. Karját rövid, puha ujjak érintették.

- Folytasd nyugodtan. – bíztatta Bess. A fiú, most olyan normálisnak látszott, mint bármelyik más korabeli srác. Arca inkább volt szomorú és kétségbeesett, mint őrült és elmebeteg.

Bill nagyot nyelve folytatta. – Nem magamban beszélek, és hidd el, nem én képzelem a hangokat.

- De csak te hallod őket? – minden porcikája azt súgta; higgy neki. És hinni is akart, de józan eszének muszáj volt érdeklődnie.

- Igen.

Bess a választ hallva, furcsállva felvonta szemöldökét. A káosz egyre nagyobb volt már a fejében. Talán valami médium a srác?! Megrázta a fejét, mintha ezzel rendezni tudná kusza gondolatait is. Túl sok paranormális sorozatott nézel esténkét, Bess! Túl sokat! Nincs több Szellemekkel Suttogó! Figyelmeztette magát és próbálta fegyelemre rendezni arcvonásait.

- Azért hallom csak én… - folytatta miközben összeszorította szemeit, hogy ne lássa a lány kétkedő tekintetét. – mert itt van bennem.  – veregette meg mellkasát.

Bess köpni, nyelni nem tudott. Ez már tényleg betette nála a kiskaput. Akár a többi épeszű ember, most Ő is legszívesebben hangos nevetésben tőrt volna fel, de ahogy látta Bill félszeg tekintetét, nem mert nevetni. Sőt, nem is akart. Lelkiismerete nem hagyta volna, hogy még jobban beletiporjon a srác tébolyult lelkivilágába.

Bill csalódottan lesütötte szemeit. Nem kellett megszólalni a lánynak ahhoz, hogy tudja, min jár most a feje. A legjobb barátja kinevette két évvel ezelőtt, barátnője akkor hagyta el, mikor a társaságában jött rá egy „roham”. Milyen röhejes is rohamnak titulálni, egy olyan esetet, mikor elnyomják az ember lelkét. Valaki más veszi át az irányítást teste felett és hiába próbál ellenállni. Eredménytelen minden küzdelem.

- Valami lakozik benned? – a lány tágra nyílt szemekkel kérdezősködött tovább. Inkább tudakolózik, mintsem némán és értetlenül nézze tovább a srácot.

- Inkább valaki… Pontosabban az ikertestvérem. – ahogy kimondta kis megkönnyebbülés telepedett rá. A nehezén már túl van. Hogy hisz is neki a lány, az már csak Bess nyíltságától függ.

A lány úgy vélte, már nem tudja meglepni Bill, de ezzel a válasszal már a biztosítéka is kiégett. Szóval van egy testvére? Vagyis volt…, mert valószínűleg már halott, ha magában hallja. Vagy akkor most mi is van?! Bess igyekezett megemészteni a sokkoló információk hadát, de idő kellett, hogy felfogja és megértéssel tudjon viszonyulni hozzájuk.

-  Szóval volt egy ikred…

Bill menten megrázta a fejét.

- Egyke vagyok. Sosem volt testvérem… - kezébe temette arcát és megdörzsölte szemeit. – Ez a legkülönösebb az egészben. Mikor közöltem anyámmal, hogy a hang a fejemben azt mondja; a testvérem, teljesen kibukott. Szerintem akkor mondott le végkép rólam.

Meglepte a lányt a fiú nyíltsága. Öt perces beszélgetés alatt, beavatta őt kegyetlen titkaiba.

- Miért… miért mondod most el ezeket?

Bill hangosan fújtatott egyet és beletúrt hajába.

- Fogalmam sincs. Talán azért, hogy ne nézz bolondnak, bár lehet ezzel csak még jobban rontottam a helyzeten. Mivel Te leszel mostantól velem, szembesülni fogsz még a „rohamokkal” – ujjai csúfondárosan mutatták a szót fedte idézőjeleket, majd lehajtotta fejét. – De leginkább azért jöttem ki hozzád… mert vágyom a társaságra.

Az idejét sem tudta már annak, mikor beszélgetett vele egyidősökkel. Utóbbi éveiben az emberekkel való társalgása kimerült az orvosa, Miss. Barker és édesanyja személyével. Hiányzott neki a régi baráti köre. A focimeccsek a Central Park ’ Fűre lépni tilos’ övezetében. A buzgó, vad énje, aki rögvest begyűjtött pár gyorshajtási csekket, amint megkapta hőn szeretett Audi-ját a friss jogsival együtt. A barátnőjével töltött szabad hétvégéi. Mindent hiányolt a régi életéből. Hiszen az valóban élet volt, mostani helyzete pusztán csak egy állapot. Kényszeredett életben maradás. Hat hónappal ezelőtt az egyik legdrasztikusabb „rohama” után annyira kilátástalannak látta helyzetét, hogy begyógyszerezte magát. Miss. Barker talált rá akkor, összezuhanva a fürdőszobájában. Két héttel ezelőtt, pedig éppen tudatán kívül bolyongott teste a felső szinten, mikor lezuhant a lépcsőről. Pechére a lépcsőfordulóban heverő vázát is sodorta magával, aminek összetört szilánkjai felsértették kezét. Bár, konkrétan senki se mondta ki, mégis tudta; újabb öngyilkossági kísérletnek vélték a szerencsétlen balesetet.

- Bill…- Bess óvatosan a fiú vállára rakta kezét. – Az én társaságomat bármikor felkeresheted. Még ha nem is vagyok itt.

Bill inkább vélte kedves gesztusnak, mintsem szánalommal kevert önfeláldozásnak a lány ajánlatát.

- Köszönöm. – kezébe vette a botját és felállt a kanapéról. – Megyek ledőlök egy kis időre. – közölte Bessel és sajgó fejre szorította szabad kezét. – Megtennéd, hogy egy óra múlva benézel, hozzám?

- Hát persze. – felelte a lány, amit Bill hálás mosollyal viszonzott, és visszabicegett szobájába.

 

És még egy Billes vidi a végére*-*<3