2011. szept. 23. 17:45 - írta Linike9114

Köszönöm a sok komit lányok*-*:) Nagyon jól esnek:D Tegnap hozni akartam részt, de egyre jobban kimerülök a melótól:( ami szerintem most az íráson is visszavetődik sajnos:/ Elég rövidke résszel jöttem ma, de nem ment most több:/ Holnapra igyekszem a Sakkban Tartva részét hozni, hátha az jobban fog majd menni:)

 

A jókora ágy puha gyapjútakaróján terült szét Bill. Tekintete a fehér plafonra szegeződött.

Fejfájása annyira erős volt, hogy már gyomrának tartalma liftezett fel s le nyelőcsövén. Csak a pillanatra várt, mikor a másik lélek átveszi teste felett az irányítást. Belenyugodva, tehetetlenül feküdt tovább. Érezte, hogy ott lappang mélyen benne, mint egy ocsmány betegség. Egy kipusztíthatatlan vírus, mely ellen nincs védő vakcina.

- Mutatok valamit. – hallotta a hangot fejében és teste megmozdult.

A másik lélek irányította testét, mégis eszméleténél maradt. A lélek akarta így. Csak részben vezérelte végtagjait, ami bicegés nélkül, egészségesen lépkedtek szobájából kifele. A folyosó végén lévő fürdőszoba felé haladt. Az ajtó kilincsét lenyomva belépett.

- Miért hozol ide? – a szavakat nem mondta ki, csak lelke súgta a másik léleknek.

- Csak nézz a tükörbe… - válaszolta a hang és Bill engedelmeskedett.

Az széles falitükörbe meredt.

Ugyan az a barna írisz pislogott vissza rá. Az orr ugyan olyan keskeny, a szájak íve szintén pontos mása az övének. Az arc és ál éle sem különbözött, mégsem saját tükörképe nézett farkasszemet vele. A testét uraló lelket látta. Az ikertestvérét. Már nem is vette kételkedőre a lélek szavait. Hitt neki.

- Tom… - suttogta a lelken keresztül ajkai a nevet.

Beletúrt rövid hajába, ami a tükörképen hosszú fekete fonatokban pihent vállán. Megérintette jobb arcát, ahol egy anyajegy díszelgett. Egy olyan anyajegy, ami neki az álla szélén helyezkedett. Minden egyéb pontos mása volt neki. Akárcsak egy jól megtervezett klón.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte meghökkenve a lelket.

- Nem tudom. Csak annyira emlékszem, amit megmutattam és tudom, hogy halálom előtt téged kerestelek.

Billben ezernyi megválaszolatlan kérdés keringett. Most már tudni akart mindent a lélekről és saját magáról is. Vajon tényleg az a nő az igazi anyja, akit Tom kotor elő emlékeiből? Lehetetlen…

Mögötte az ajtó kinyílt és megpillantotta Besst. Ez volt az utolsó kép, amit saját szemmel látott. Lelke elnyomás alá került és Tom irányította tovább testét.

- Bill… minden rendben? – kérdezte a lány a felé közeledő fiút. Ahogy a fiú kérte, egy órával később benézett szobájában, de mivel ott nem találta, gondolta körülnéz, mielőtt még riadóztatná Miss. Barkert, hogy Bill eltűnt. Megrémült a rá szegeződő üres szempártól. Ismét kimért és rideg volt. Hátrálni kezdett, de háta az ajtónak ütközött. Nincs menekülés előle. Ismét „rohama” van, ez már nem is volt kétség a lány számára.

- Bill! Bess vagyok…

A fiú viszont nem hőkölt. Sarokba szorította a lányt és megragadta a vállát.

- Segíts neki! – olyan volt, mint egy beprogramozott robot. Szemei rezzenéstelenül, szinte már üvegesen néztek a riadt kék szempárba. Hangja ércesen csengett, ami még jobban megrémisztette Besst.

- Szüksége lesz rád! Segíts neki! – ismételgette egyre indulatosabban.

- De … miben Bill és kinek? – Bess minden erejét összeszedte, hogy ki tudjon bökni pár értetlen kérdést.

- Segíts Billnek megtudni az igazat… - ez volt az utolsó mondat, amit még a parazita lélek ejtett ki a gazdatest száján.

Bill gyengén omlott a hideg csempeburkolatra. Lábai ismét erőtlenek voltak. Nem bírták megtartani testének súlyát. Feje majd széthasadt, a szürke állományában gomolygó régről felhozott emlékektől. Minden egyes alkalommal, - mikor ikre lelke veszi át teste felet az uralmat – Tom gondolatait hallja, az Ő emlékeit látja. Azt érzi, amit a testében megbújó lélek is. Lassan kezdett visszatérni tudatához.

Bess mozdulni sem bírt lábai reszketésétől. Soha nem félt még ennyire, mint most ebben a pár percben. Gyámoltalanul nézte a földön heverő fiút és nem tudta mitévő legyen. Mégis mi volt ez az egész? Milyen igazságról beszélt neki a fiú?! Vagy nem is Ő beszélt hozzá, hanem az a másik… Még a gondolataiban sem merte kimondani.

Bill sajnálkozva nézett fel a sarokban kuporgó lányra.

- Bess… én annyira sajnálom. – el tudta képzelni, milyen rémület járhat át most a lányon. A borzalmas csak az volt, hogy Billnek fogalma sem volt róla, miket mondott neki, vagy mit tett a lánnyal, amíg tudatán kívüli volt. – Bess… én vagyok az, ne félj. – próbált felállni, de nem ment. Túlságosan kimerült teste.

A lány lenézett a földön elterülő Billre, de nem volt bátorsága közelebb lépni hozzá.

- Nézz a szemembe Bess! Én vagyok az… - gyengén préselte ki magából a szavakat. Még levegőt is nehezére esett venni.

Bess belenézett a kávébarna szemekben, amiben újra érzelmek kavarogtak. Bűntudat, fájdalom és cselekvőképtelenség