2012. febr. 10. 21:03 - írta Linike9114

Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.
William Shakespeare

Süvöltő szél igyekezett elkergetni a fekete felhőket. Még a tenger is koromsötét habokban tombolt. Megvadultként csapkodta hullámaival a védtelen  szirteket. Fáznom kellett volna, fogaimnak összeütközve vacognia, mégsem éreztem bőrömön a hűs szelet. Csak a hajammal játszadozott, meg - meg legyintve szertelen. Az idő értelmét vesztette, sőt meg is szűnt számomra. A part mentén haladva kellemes neszre lettem figyelmes. Nem tudtam kiszűrni, milyen hangszer is lehet. Éreztem, hogy minden egyes lépéssel közelebb leszek. Lehunyt szemeim mögött, már magam előtt láttam egy hófehér angyalt, ki segítőkezet nyújtva int majd felém, miközben suttogja: Fogd meg a kezem, had mentselek meg.

Erre vágyva szedtem  sietősebben léptem . Fülemben már mozgalmasabban csengett a kellemes dallam. A távolban egy  ködös alak tűnt fel. Egy kimagasló szikla tetején ült egy furulyán játszva. . Izgatottan vártam, hogy rám nézzen és meglássam bájos arcát. A fekete csukja teljesen eltakarta kilétét. Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok. Elemelte szájától a hangszert, de még mindig nem nézett rám.

- Gyere közelebb. – szólalt meg, s a hangja kicsit megdermesztett. Zord volt… kietlen, semmi bársonyos csengés.

Visszább léptem hírtelen.

- Gyere csak…  ne félj… én segítek- suttogta.

Minden erőmet összeszedve léptem újra elé. Hiszen erre vártam, hogy végre valakitől megkaphassam a megértést, a törődést, a segítő kezet.

- Tehát készen állsz?!

- Mégis mire? – kérdeztem vissza zavartan.

Mielőtt válaszolt volna felemelte fejét és üres tekintete rám szegeződött. A várva várt bársonyos arcnak nyoma sem volt, helyette egy oszló rémség nézett farkasszemet velem. Arccsontjára ráaszalódott  fakő bőre, szemürege koromfekete, élettelen és lesújtó volt.

- Hogy velem gyere oda, ahol nyugalomra lelsz. – válaszolta végül és felém nyújtotta kezét.  –  Én segítek megszüntetni minden egyes fájdalmadat, ami csak nyomja a lelked. – folytatta. – Neked kell döntened. Valóban meg is akarod szüntetni őket?

Hevesen bólogattam kérdésére. Jelen pillanatomban bármire képes voltam, csakhogy megszűnjön a sebző fájdalom, a tátongó űr, melyet egy személy hiánya keltett.  Keze után nyúltam, de visszább húzta.

– Ha most megfogod a kezem, nincs visszaút. – figyelmeztetett, majd újra felém engedte csontos karját.

Nagy levegőt vettem, mely betelítette mellkasom, a szívem mégis üresen maradt. Már nem volt mi beterítse. Nehézkesen kiengedtem a bent szorongatott levegőt és nem tétovázva tovább ujjaim közé kulcsoltam hideg csontos kezét.

Hátát körbe fonta széttornyosuló fekete szárnyai. Felemelkedett. Fekete ruháját himbálózta a szél. Kezeivel szorosan magához láncolt és velem együtt szállt fel. Alattunk a tenger  megmaradt féktelen dühében. Hullámai felnyúltak egészen felém, mintha a lábam száránál megragadva akartak volna visszarántani a homályos felhőfátylak közül.  Nagy szárnycsapásai egyre magasabbra és messzebb repítettek, majd a gomolyú ködréteg eltűnt.

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem, amint megláttam a betonépületeket a bozontos lombkoronákkal ellátott erdő szélén.

- Senki se távozik köszönés nélkül.

- Köszönés nélkül? Ezt hogy érted? – ráncoltam meg homlokom, de újabb kérdésemre már nem felet.  Egy szobába érkeztünk meg. Halványzöld falai nyugodtság érzetét keltették.  Mindennek a közepén fehér köpenyes alakok álltak körbe egy ágyat.

- Menj csak közelebb. – utasított a fekete angyal és úgy is tettem.

Az ágyban egy férfi feküdt lehunyt szemekkel. Az arcát nem ismertem fel egyből, de ajkainak ívéből, máris tudtam, ki is fekszik ott.

- Meghalt? – fordultam a sötét árny felé, de az csak megrázta fejét. – De meg fog? – érdeklődtem tovább, de ő csak még hevesebben rázta a fejét.

Pillanatok alatt suhant mellém és az arcomhoz közel hajolt.

- Te haltál meg. – vágta gunyoros képpel az arcomba. Meglepett, hogy oszlódó testével még vigyort tudott erőltetni az arcára.

- Valahogy sejtettem. – vontam meg könnyedén a vállam és visszafordultam az ágyban fekvőhöz. Emlékeimben újra felbukkantak a történtek. A kiborulás, a feladás és a tehetetlenség érzése. Végül az összeomlás, gyógyszeres dobozok és borosüvegek tömkelege.   – De mért ide hoztál?  Hozzá? – biccentettem oldalra a fejem a férfira célozva ezzel.

- Őt hiányoltad az életedből… vagy nem?

- Őt? – kérdeztem vissza meglepetten.  – Úgy véled, miatta menekültem a végzetembe?

- Pontosan. – felelte kimérten.

A dolog abszurditásától felnevettem.

- Aki abban az ágyban fekszik. – ujjammal a férfi irányába mutatva folytattam. – Nem tudom, ki is valójában. Most láttam őt életemben , jobban mondva holtamban először és utoljára.

- Akkor mért döntöttél a halál mellett?

- Így volt a könnyebb…  olyas valakit engedtem magamhoz közel, kinek szemébe sose nézhettem. De mégis… megszerettem… sőt, beleszerettem. – az említett félre pillantottam. Ahogy néztem mozdulatlan testét elmosolyodtam. A bennem tátongó üresség helyére visszaköltözött a megelégedés, az öröm, amit a férfi vett el tőlem, mikor elhagyott. Persze nem szándékosan tette… nem tudhatta, mit is jelentett Ő nekem. Ő volt a mosoly az arcomon, a könny a szememben, az élet a szívemben. – Most, hogy láttam őt, azt hiszem mehetünk. – visszamentem az angyalhoz és kezem nyújtottam feléje.

- Még most se bánod, hogy tudod: Ő él? – intézte felém újabb rosszindulatú kérdését az árny. Mintha csak azt akarná elérni, hogy megbánva tettem, könyörögjek az életért.

- Nem. – feleltem kimérten. – Azzal, hogy meghalok nem vesztettem semmit. Te vagy maga a halál. Az életemet én dobtam el, a lelkemet te birtoklod tovább. Elveheted az érzéseimet, de az emlékeimet, ami hozzá fűződik, az itt marad bennem örökké.

Láthatón nem tetszett neki a válaszom. Erősen magához láncolt és elröpített oda, ahol már nem voltak fák, sem háborgó tengerek. Nem volt süvöltő szél és nem volt ott Ő sem. Üresség költözött az egész lelkembe, kietlen puszta voltam csupán, melyet egy emlék dédelgetett. Az Ő emléke, melyet sose feledek…