2011. jún. 16. 21:17 - írta Linike9114
Csak holnap estig lesz fent a Blogon, de remélem addig is elolvassátok és Őszintén írtok róla véleményt, mert ezt küldtem be a versenyre is...:S nem tudom... a határidő miatt annyit görcsöltem rajta...:S
Bevezető rész:
Mindig is féltem a haláltól, már a puszta gondolatától is rettegtem. Nem hittem, a halál utáni
létben, sem a pokolban vagy a menyben. Úgy véltem a halállal vége szakad mindennek.
Egyszerűen csak megszűnök létezni és semmivé válok kihűlt testem porráhullása véget. Most
mégis mást tapasztaltam. A hideg aszfalt nyomta meggörnyedt hátamat. Hallottam gyengülő
szívverésem egyre ütemtelenebb dobbanásait. Éreztem, ahogy az oldalamon tátongó sebből
egyre több és több vér távozik felsértett ereimből. Kegyetlen fájdalommal járt minden egyes
levegővétel. Tekintetem elhomályosodott a szemeimben felgyűlő könnyektől és már csak
foltokban láttam, az eget uraló Holdat. Tömérdek filmben láttam, hogy az ember előtt
leperegnek bizonyos filmkockák elmúlt életükből, haláluk pillanatában. Én mégse láttam
semmilyen „vetítést” régmúlt gyerekkoromról és véget ért életem legboldogabb perceiről.
Inkább azokat a dolgokat láttam, amit nem élhettem át. Láttam magam a fekete talárt viselve,
a diplomaosztómon. Nap, mint nap elegáns kosztümben a munkahelyemre sietve és kötényt
kötve magamra a konyhában az esti vacsorán tüsténkedve, majd páromra várva. Már tudtam,
mindez nekem nem adatik meg, hiszen húsz éves létemre az életem csak most kezdődött volna el.
Végül fejembe ötlött az a bizonyos „Ha” szócska. Mi is lenne
most, Ha nem gyalog indultam volna haza a bárból, Ha a biztonságot nyújtó taxiban
száguldottam volna át Londonon egészen a Greenwichi kerületig meg sem állva, Ha eleve
elég lett volna az az öt font taxira, ami nálam maradt, Ha a támadóm nem rémül meg a gáz
spray-m láttán, mikor előkotortam a táskám alján lapuló pénzem és nem döfi rögvest belém
kezében szorongatott kését . Akkor valószínűleg, most nem hevernék a nyirkos betonon
London egyik csendes utcájában az utolsókat lélegezve.
A fájdalom kezdett megszűnni és már nem észleltem bőrömön a hűvös szél érintését.
Mellkasom sem akart felemelkedni újabb friss oxigénért. Szívem felhagyott a
küzdelemmel és nem próbálkozott már több vért szétjuttatni ereimben, de
mégsem éreztem úgy, hogy erőtlen testemmel együtt én is felőrlődök. Valami még tovább élt.
Valami, ami valóban Én vagyok?! Erősnek és szabadnak éreztem magam, mintha nagy terhet vettek volna le vállaimról.
Mint egy kívülálló, úgy néztem végig megviselt, élettelen testemen. Zöld szemeim üvegesen
meredtek tovább az égre, magával ragadva a Hold sugarait. Aranybarna hajtincseim kuszán terültek szét, sápadt arcomat fedve.
A bordáim vonala alatt húzódó mélyen szúrt sebből kiszivárgó vérem lassan dermedni kezdett.
Egy középkorú nő rohant felém és mozdulatlan testem mellé térdelve próbálta kitapogatni
már megszűnt pulzusom lüktetését. Riadtan kiáltotta el magát segítségért és remegő ujjakkal ütötte be mobilján a mentők számát.
Olyan higgadtsággal néztem mindezt végig, mintha nem is saját magamat látnám holtan heverve.
Hírtelen egy árnyra lettem figyelmes, ami felém közeledett. Már a távolból felfigyeltem rikító szőke hajára és szikrázó acélkék szemeire.
Feltűnő egyéniség volt a javából. A férfit körülvevő halvány ragyogás szinte elnyomta a komor utca lámpáinak pislákoló fényét.
Meglepődtem, hogy a mentőt hívó nő nem figyelt fel a férfira. Talán azért, mert csak én láthatom?!
- Emily Wright. – szólított a nevemen a férfi majd elernyedt testemre pillantott.
- Ki vagy Te? – fekete ballonkabátot viselt hozzá illő vászonnadrággal, ami még jobban
kiemelte szemeinek erőteljes csillogását.
- A nevem Drake. – szája keskeny mosolyra húzódott, miközben kezét felém nyújtotta.
- Felkészültél, hogy velem tarts?
Egy utolsó pillantást vetettem a földön elterülő egykori önmagamra, majd bólintottam.
Ujjaimat Drake kezébe kulcsolva indultunk el egy más világba…
- Fejezet
Szombat este volt, a felhők fátyolként borulva lepték el az eget, eltakarván a fényárban úszó
csillagokat, de a Hold sugara utat tört magának. Körülvevő udvara vörösen izzott, jelezvén,
ma egy újabb lelket kell begyűjtenem. Hogy mi vagy inkább ki is lettem valójában? Nos,
magunkközt „Odafent” Lélekőrnek vagy Lélekhordozónak hívjuk a magunkfajtákat. Mikor egy
lélek a halál küszöbét átlépve kiszáll emberi testéből, én már várok rá, hogy életének sorait lepörgetvén eldöntsem ,melyik útra léphet.
A tiszta lelkek, melyek földi létük során – kisebb vétkek kivételével- tisztes életet éltek, a
Fentiek birodalmába léphetnek. Ezzel ellentétben a sötét aurájú, zsarnoki lelkeket,cseppet
sem kímélve, a Másik út kapujához kísérem. Kevés lélek választja ezt a „hivatást” halála után.
Pont azért, mert megannyi ember életét kell saját szemmel látniuk és átérezniük, ami sok
esetben elég drasztikus. Drake rengeteget mesélt nekem az ő általa kísért lelkek életéről.
Engem mégsem rémisztett el attól, hogy Lélekőr legyek.
A mostani helyszínre érve megrázó látvány fogadott. Üvegszilánkok ezrei lepték el a hideg
betonplaccot. A járművek alkatrészei a felismerhetetlenségig összeroncsolódva hevertek
szerte széjjel. A személyautó frontálisan ütközött a vele szembe jövő kamionnal. A kamion
sofőrje szerencsés volt, kisebb-nagyobb zúzódásokkal megúszta a balesetet és eszméletét vesztve feküdt a vezetőülésen.
Ezzel szemben a személyautót vezető férfiról már nem tudtam ugyanezt elmondani.
Összetört teste a roncsok között hevert, biztosra vettem hogy már nem él. Két ajka közt vér-
Szivárgott, és kesernyés alkohol szagot ontott magából teste. Szemlátomást a húszas évei elején járhatott, akárcsak én, mikor meghaltam.
Egyre közeledtem hozzá és vártam, hogy lelke elhagyja testét, de különös neszre lettem figyelmes.
A halk zörejek vízhangként harsogták gyenge pulzusának ritmusát a szótlan éjszakába.
Teste még rabul ejtve lelkét harcolt az életben maradásért.
Tudni akartam, minek hatására ült ittasan a volán mögé, kockáztatva ezzel saját és más emberek életét, ezért elméjébe furakodva kutattam múltja után.
Azonban emlékei közt nem találtam rá a válaszra. Próbáltam mélyebbre ásni, de csak
foltokban láttam múltját. Életének utolsó napjai pedig úgy elvesztek, mintha kitörölték volna.
Mintha valami blokkolná az agyát, és nem engedne betekintést nyerni annak mélyére. Rövid Lélekőri létem óta, még egyszer sem találkoztam ilyesfajta esettel.
Hírtelen szemhéjai felpattantak és árnyassá vált barna szemeit rám szegezte.
- Ne hagyj… ne hagyj magamra. – minden egyes szava hatalmas erőfeszítésbe
kerülhetett neki, miközben torkáról vért köhögött fel. Ahogy tekintetét szemeimbe
meresztette, különös érzés ragadott magával. Megmagyarázhatatlan volt az a
bizsergető melegség, ami elárasztotta lelkemet.
- Csss … - suttogtam fölé hajolva. – Itt vagyok.
Megdöbbentő volt, hogy bár még élt, mégis látott engem. Talán azért, mert oly közel volt
halálához?! Nagyot nyelt és újból lehunyta szemeit. Pulzusa egyre gyengébb lett, és szíve felhagyni készült a küzdelemmel.
Az idő sürgetett, így döntöttem. Kezemet mellkasa fölé emelve megadtam neki azt a
lehetőséget, melyet csak a Kiválasztott lelkek kaphatnak meg. Újra élhette életének utolsó egy hetét.
*
A Temze víztükre önfeledten adta át magát a Tower fényárjának. Hullámai játékosan
ringatták a mólókhoz kikötött hajókat. A Globel Színház felőli partról csodáltam az esti kivilágításban tündöklő Londont.
- Shine. – szólított meg Drake. Halálom után a Shine nevet kaptam, a lelkemet körülvevő
Aura élénk ragyogása miatt. Tisztában voltam vele, hogy Drake már tud a mai esetemről.
Éppen ezért hívtam magamhoz. Hallani akartam a véleményét, tanácsát, esetleges dorgálását.
Komor pillantást villantott felém, majd ő is a Temze vízének hullámaira nézett.
- Mivel tudod indokolni a meggondolatlan tetted? – kérdése könnyűnek hangzott, de a
konkrét választ még én magam sem tudtam. Főként a férfi tekintetétől elárasztó melegséget nem tudtam mivel magyarázni.
- Sajnálom a felelőtlenségem Drake, de egyszerűen nem tudom, mi mást tehettem volna. A
férfi még élt, mikor odaértem.
- Hagynod kellett volna meghalni! – vágott dühödten szavamba.
- Nem láttam a múltját! – hangnemem, akaratom ellenére emelkedett. – Valóban hagynom
kellett volna, hogy a Földön bolyongjon lelke?- rengeteg olyan lélek maradt a Földön, akik
nem voltak képesek átlépni a másvilágba, mert úgy vélték, valami hátra maradt „feladatuk”
még ide köti őket. Van, aki saját családtagjai ragaszkodásától nem tud szabadulni és lelkét
rokonai gyásza, nem engedi tovább lépni. Ők voltak a Bolyongó Lelkek, akik az örökkévalóságig a Földön ragadtak.
- Nem. – felelte Drake. Furcsamód nem lepődött meg attól, hogy nem nyertem betekintést a férfi elmúlt életébe. – Egyáltalán nem láttál az emlékeibe?
- Csak homályos foltokban jelent meg néhány emléke. Olyan volt, mintha valami láthatatlan
erő féken tartaná az elméjét. Még a nevét sem tudom. – csend állt be közénk, Drake nagyon elmélkedett valamin.
- Veled is történt már ilyen? – kérdeztem.
Figyelmen kívül hagyva kérdésem válaszolt.
- Megbolygattad a szabályainkat Shine és mindezt mértéktelen kíváncsiságod
kielégítése érdekében .- hangja eltökéltségről árulkodott. – Azonban… minden okkal
történik. Kiválasztott Lélekké tetted Őt, akkor végezd is el a feladatod.
- Miért nem válaszolsz a kérdésemre Drake?
- Egyszer… volt dolgom, ilyen lélekkel. – felelte végül. Szikrázó szeme mélyén
fájdalom bújt meg. – És pontosan, ugyan azt tettem, amit Te. – Drake-től ez már
úgyszólván, felért egy bocsánatkéréssel. Azonban nem emlékeztem rá, hogy említette
volna annakidején, mikor különös esetekről tartott beszámolót egyes lelkekkel
kapcsoltban. Pedig ezzel kellett volna kezdenie, hiszen aligha lehetne ennél rendkívülibb
példával elő hozakodni. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de mire mindet
rázúdítottam volna Drake – re, eltűnt. Ismét egyedül álltam a hajnalodni készülő égbolt alatt.
A Drake-el való beszélgetés, inkább még jobban összezavart, mintsem segített volna.
Mérges voltam rá, amiért nem adott tanácsokat, holott Ő már évszázadok óta volt Lélekőr
és ráadásul már volt olyan helyzetben, mint amilyenbe most én is belecseppentem.
A Kiválasztott Lelkek, azok a lelkek voltak, akik közvetlen a haláluk előtt követtek el
olyasfajta cselekedeteket,- például az öngyilkosság - amiért nem éppen a „Fentiek
Birodalmába” kaptak belépőt. Nekik megadatik a második esély, hogy változtathassanak
életükön és ha sikerrel járnak, akkor sok esetben tovább is élhették azt. Ha csak egy „egyszerű” Kiválasztott Lélekkel lenne dolgom, akkor a feladatom
bezárulna annyival, hogy álmain keresztül segítek neki a helyes útra térni. Azonban ennek
a férfinak nem ismertem a múltját, jelenlegi életét és halálának körülményét. Ezért részese
kellett hogy legyek a mindennapjaiban is, hiszen egy hét nem túl sok idő ahhoz, hogy mindent megtudjak róla.
Hétfő reggel volt, a korai napsugarak pazar fényt adtak át a férfi garzonlakásának
Nappalijában a hosszan elnyújtózó fehér bőrgarnitúra mellett gitárok hevertek. Lakásának
körvonalai tükrözték lakójának precizitását. Férfi létére esztétikus színekben pompázott
gondosan berendezett lakása. Terepszemlémet a felém ugatva rohanó kutya zavarta meg.
Az állatok különösképpen érzékelik a lelkek jelenlétét.
- Scotty, nyughass! – parancsolt kutyájára a férfi nappalijába lépve, csodálkozó tekintettel meredt rám.
- Hogy jutottál be? – szegezte nekem a kérdést. Míg Ő azon volt megdöbbenve, hogyan is kerültem be a lakásába, én azon csodálkoztam, hogy Ő lát engem.
- Nyitva volt az ajtó. – feleltem egyszerűen. Még mindig jobbnak tűnt, mintha azt mondtam volna, hogy a falon keresztül érkeztem.
- Látsz engem? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Rád nézek…nem?! – furcsállva összevonta szemöldökét. Kezében szorongatott kávés
bögréjét az üvegasztalra helyezte. Arca falfehér színre váltott és úgy meredt rám, mint aki
most látja régen elhunyt nagyanyját. Szemeibe nézve, újra magával ragadott az a bizsergető melegség.
- Valamelyik nap veled álmodtam. – folytatta a férfi. – Mégis, mi vagy Te?
Szombat este a férfi álomként élte meg az őt ért balesetet, viszont rám aligha kellett volna emlékeznie. Itt volt az ideje, hogy beavassam Őt feladatomba.
- A nevem Shine és a Lélekőröd vagyok. – szemei kikerekedtek és hangos nevetés tört fel belőle.
- Lélekőr…. – harsogta hitetlenkedve. – Ugye most ugratsz?
- Eszemben sincs ugratni téged. – Nem értettem miért kételkedik. Nem tűnt fel neki, hogy nem éppen vagyok emberi?!
- Azt mondtad, láttál álmodban. – a férfi bólintott. – Az álmod aznap éjjel megtörtént.
- Micsoda? – förmedt rám.
- Aznap este majdnem meghalt…- ismételtem magamat. - Én akkor a lelkedért mentem. – hátra felé hőkölt, s mikor háta ütközött a fallal térdei megrogytak és a földre csúszott.
- Az nem lehet. – suttogta.
- Megkaptad a második esélyt… Lehetőséged van változtatni életeden, ha hajlandó vagy együtt működni velem…
