Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni csajok:( De azt hiszem, most már tényleg rendeződnek ügyes bajos dolgaim.;)
Nora – mint már jó pár éve- ma sem vette sietősre a hazamenetelt. Munka után még beült kedvenc kávézójába, hogy elmerülhessen a koffein adta kellemes nyugalomnak, mielőtt újra látja fiát. Szíve széthasadt egyetlen gyermeke állapotának látványától, pontosan ezért is kerülte nagyrészt. Anyai szeretete nem múlt el, csak egyszerűen nem bírta elviselni saját maga tehetetlenségét. Nem tudta, hogyan segíthetne még beteg fián. A legjobb orvosokat fogadta fel, mégsem javult semmi. Sőt, fiának egyre romló állapotát se tudták mire vélni. Nora nem bírta feldogozni fia tévhiteit, skizofréniáját. Hol magát okolta, hol Istent átkozta, azért, amit a fiával művel.
Apró kortyokban itta kávéját egészen addig, míg meg nem látta karórájának mutatóját. Tudta, hogy nem húzhatja tovább az időt, 6-ra haza kell érnie. Felhajtotta kávéját, magára kapta székén pihenő kabátját és üres csészéje mellé pénzt rakva távozott.
Miss. Barker szokáshoz hűen precíz terítéssel szolgálta fel a vacsorát. A hófehér vászonterítőn ragyogtak az arany szélű porcelán tányérok, mellettük az ezüst étkészlet díszelgett. Mindig is igyekezett nagy hangsúlyt fektetni a vacsora hangulatára, hiszen már csak ekkor volt együtt a család. Ahogy meghajtotta az utolsó szalvétát, elindult asztalhoz hívni a fiatalokat. Még a nappaliban is érezte a töltött hús ínycsiklandó illatát.
- Bess, Bill! Vacsora! – emelte fentebb vékony hangját, háta meghalják. Megállt a fiú szobájának ajtajánál. Bekopogott, de nem kapott választ. Erőteljesebben kopogtatta meg összeszorított kezével a faajtót , hiába. Lenyomta a kilincset és óvatosan belesett. Meglepődött az üres szoba láttán. Hol lehetnek? – futott át a gondolt az idős nő agyán, mikor zajt hallott maga mögött.
- Te jó Isten! – szörnyülködte el magát, ahogy hátra fordulva meglátta a csurom vizes Besst, aki átkarolva igyekezett - a szintén átázott Billnek – megtennie az utat a szobájáig.
- Mi történt veletek? – Miss. Barker a lány segítségére sietve átkarolta a fiú másik oldalát. Apró lépésekben haladtak. Az előttük lévő pár méter most hosszú útnak tűnt számukra.
- Csak egy újabb roham… - magyarázta a lány. Nem akart kitérni a kísértethistóriára, ami Billt valójában kínozta. – Elvesztette az eszméletét és hírtelen a láza is felszökött.
Sikerült az alacsony küszöböt átlépve beérniük a szobába. Bill rongybabához hasonló mozdulatsorral terült el ágyán, ahogy a két nő elengedte.
- Nem tudtam hirtelen mást tenni.. – szabadkozott zavartan Bess a remegő fiút nézve. – Olyan forró lett a teste…
- Ösztönösen cselekedtél. – Miss. Barker alaposan betakarta a fiút. – Te is öltözz át aranyom. – gyengéden érintette meg a lány vállát. – A végén még megfázol. Hozok törölközőket, addig is megtennéd, hogy száraz ruhát veszel elő Billnek?
Bess le sem véve tekintetét a paplan alatt bújó fiúról enyhén reszketve bólogatott. Borzongás futott végig rajta, ahogy kiment a szobából Miss. Barker. Tom ismét köztük volt… érezte a jelenlétét.
- Ennek így nem lesz jó vége!! Hallod!! – sziszegte mérgesen maga köré nézve.
- Az …één hi..hibám – suttogta halkan Bill továbbra is vacogó fogakkal. Lehunyt szemei alól könnycseppek bújtak elő. Feje majd széthasadt, de nem a semmiért. Képek villantak be lehunyt szeme előtt. Emlékfoszlányok, melyeket testvére hagyott meg elméjében. Tom múltjának nagy része már az Ő fejében is ott keringtek. Minden erejét összeszedve felült az ágyból.
- Hol az anyám? – dühe erősebbé tette. – Beszélnem kell vele. - megfeledkezve a fejfájásról, a testét borító vizes ruháról és minden egyéb körülményről nagy lendületet véve felállt.
- Bill nem… - igyekezett figyelmeztetni Bess a felpaprikázódott fiút, de már késő volt. – Kéne… fejezte be mondatát, mire már Bill a földre rogyott össze.
- Francba!- nyögött fel, mire a lány segítő kezet nyújtott felé.
- Mi ez a hirtelen düh Bill? Mi ütött beléd? – kíváncsiskodott miközben felsegítette a fiút.
- Maradj itt. – ültette az ágyra. – Hozom a széked…
- Nem kell! – vágta rá dacosan Bill. – Elég lesz a mankó is.
Nem kért édesanyja szánalmazó tekintetéből, ami mindig előbukkant, ha a tolókocsiban látta meg őt. A saját lábán járva szándékozott Nora elé állni. Nem dughatták továbbra is homokba a fejüket. Bill érezte, hogy hatalmas titok áll a dolgok hátterében és idejének érezte kivallatnia anyját. – És ha nem is a valódi anyám! - még a gondolat is rettentő fájdalmat keltett a fiúban. Ha Tom emlékei igazak, akkor hatalmas árulásnak lett az áldozata. Bess tudaton kívüli mondatai is ott csengtek még a fülében. Melyik legyen? Vajon ezt a kérdést ki tette fel? És mi közt kellett választani?
- Itt vannak a mankók. – nyújtotta a lány Bill felé. A fiú bólintott, majd nagy levegőt szívva feltápászkodott súlyát a botokra helyezve.
- Haza ért már?
Bess nem kérdezett vissza, mégis kire érti Bill. Tudta jól.
- Hallottam a hangját a Halból.
- Remek! – eltökéltségét mutatván indult el anyja felé és kikötötte; bármi áron is próbáljon majd Nora kitérni a kínosnak ígérkező csevej alól, ő nem fog visszavonulni.
- Nem öltözöl át? Ha így meglát...
- Nem!- vágta rá rögvest a fiú. - Hagy lásson csak így, hátha ez ráveszi, hogy ne hazudjon tovább.
Bess nagyokat pislogott. Billnek egy újabb arcát vélte felfedni. A csöndes, visszahúzódó fiú igen is elszánt és makacs tud lenni. Átfutott az agyán, hogy talán bölcsebb lenne ha most gyorsan lelépne, mielőtt kitörne a családi viszály. Eleve, mit keres még Ő it?! Hatig tart a munkaideje és Erik is vacsorára hívta. Jobb lenne megszárítkoznia és észrevétlenül kisunnyogni az ajtón, de... Valami azt súgta neki, maradjon Bill mellett. A fiúnak még szüksége lesz rá. Talán ezentúl csakis rá. Megijesztette az érzés, ami belül kavargott benne. Egyetlen egy nap leforgása alatt olyan dolgokon ment át, amit soha az életben nem gondolt volna. Izgalom bújt életébe, ami eddig oly észrevétlenül szürke volt számára.
- Bill... - szólította meg halkan az előtte bicegő fiút.
Bill megállt és visszapillantott a lányra. Csak most tűnt fel neki, hogy a lány is még a vizes ruháiban mászkál, de nem tette szóvá.
- Itt maradok, ha gondolod.
- Azt megköszönném. - felelt enyhe kis mosollyal Bill, majd erősen megmarkolva mankójának fogóját ismét elindult.
Köszönöm a komakt lányok:) mindegyikért külön hálás vagyok:) Viszont kövezzetek meg, nem direkt csinálom, de azt hiszem ez egy hosszabb novella lesz mint terveztem...:D:D még 5 rész biztos hogy hátra van:) de tényleg nem akarom húzni vele az időt:) Ideje megtudni lassan Nora az igazi édesanyja Billnek vagy sem:) Ma még felrakok egy szavazást is a leendő sztorival kapcsolatban.:) Holnap nem lesz rész, mert mamámhoz utazok és szombat este jövök haza:S:S Igyekszem hozni majd sakkban tartvát is és ámokfutást is lassan tényleg le kéne már zárnom. Köszönöm a sok türelmeteket is;) Jó olvasást és puszi nektek;)<3
%20bill.jpg)
- Remélem nem túl komoly… - közelebb gurította magát a lányhoz. Erre a percre várt azóta, miután kitette lábait szobájából a lány… újra a közelében lenni. Érezni, hogy valaki hisz neki és valóban mellette áll. Elképzelni se tudta, hogyan válthat ki belőle ilyen erős vonzalmat olyas valaki, akit voltaképp csak most ismert meg.
- Áhh… - legyintett a lány. – csak egy kis horzsolás, zúzódással. – mi a fenéket beszélsz Bess?! – dorgálta magát gondolataiban. Ennyit arról, hogy nem mondok semmit…
Bill elidőzött a lány arcán. Olyan bájosnak és elbűvölőnek látta. És az örökös megértő, életrevaló mosoly a lány arcán… valahogy erőt adott neki az élethez. Mélyen beszívta orrában a levegőt, csakhogy teljességében érezhesse Bess mézédes illatát. Tökéletesen illett karakteréhez a parfüm. Hírtelen nyilallás hasított keresztül agyán. A borzalmas fájdalomtól felüvöltve kapta kezét halántékára.
- Máris beleszerettél? – kérdezte a hang fejében. – Elég korai.. bár az is igaz, hogy rég volt már nő a közeledben…
- Fogd be!!. – válaszolta haragosan, szinte gyűlölettel. – Neked köszönhető.
Bess összevont szemöldökkel hátrált. Hírtelen nem tudta mi ütött a fiúba, de aztán leesett neki; Megint a testvére. Bill székéhez sietett és letérdelt a fiúhoz. Két kezével emelte fel a fejét, hogy belenézhessen szemeibe.
- Nyugalom… nyugalom. – csitítgatta fülébe suttogva a már remegő testet. – Légy erős az Istenért. Ne hagyd magad! – parancsolt rá határozottan.
- Nem megy… - nyögte ki a fiú. A hasító fájdalomtól már beszélnie is nehéz volt. Minél többször és gyakrabban „bújt” testébe testvére, annál jobban kínozta elméjét görcsös kínszenvedés.
- Dehogynem! A te tested… ha nem akarod, akkor ne hagyd…
Bill már nem tudott megszólalni. A hangok a fejében teljesen leblokkolták a külvilág zaját. Fogai összekoccantak a reszketéstől, mintha fázna. Teste mégis meleg volt. Szinte forró, ahogy Bess megérintette a fiú homlokát.
- A francba Bill! Szedd össze magad! - aggódva pofozgatta a fiút, akinek addigra már a szemei is felakadt.
- Ne ez legyen a legfontosabb… kifutunk az időből… már közel vagyunk…. a lány segíthet… Kérlek Bill….persze csak ha nem köt le a muffjának tanulmányozása… A szervezeted nem fogja sokáig bírni…
A hangok összekuszálódtak fejében és lehetetlennek tűnt számára kibogozni. Észlelte még a testének fokozatos hevülését, heves pulzusa lüktetését ereiben, végül az ájulat győzedelmeskedett rajta.
- A kurva életbe! – káromkodott Bess ijedten. Megragadta a szék két fogantyúját és rohanva tolta be Billt a fürdőbe. Hidegre állította a csapot és locsolni kezdte a fiú felhevült testét. Semmi. Bill ugyan úgy eszméletlenül terült el kerekesszékében. Bess a lehető legközelebb tolta a fiút a zuhanyhoz, és minden erejét összeszedve átemelte az ernyedt testet a zuhanykabin tálcájára. Meglepődött, a viszonylag könnyed testsúlytól. Peter-t az életbe nem emelte volna ilyen könnyedén át. A csempének döntötte a fiút, fejét előredöntötte.
Leráncigálta róla a szürke pólót és csupasz felsőtestére irányítva a rózsát, engedte a hidegvizet.
- Miért nem hagyod békén….?! – Bess félelmében már ordítva beszélt a fiú testében megbújó lélekhez. – nem veszed észre mit teszel vele… - a zokogás határán állt. A zuhany alatt ült Bill testét tartva. Csurom vizes volt már Ő is, de a fiú teste még mindig nem enyhült a tomboló láztól. Hiába tett bármit, nem reagált.
- Meg akarod ölni?! …. tényleg meg akarod Őt ölni…
És mi lesz akkor, ha tényleg a két keze közt fog meghalni a srác? Hogy hiába próbált segíteni, minden hasztalan volt. Ó Istenem, miért nem hívtam mentőt! Összeszorította szemeit, ahogy rátört a zokogás.
- Én nem tudok neked többet segíteni Bill… - suttogta szipogva, miközben karjai közé vonta a fiú testét és átölelve azt, ringatta magukat. A hideg víz minden egyes cseppjét érezte végigfutni hátán, amitől libabőrös lett. Teste reszketett a jéghideg víztől, de akkor sem szállt ki a fiú mellől.
- Fá..fázom… - a fiú akadozva, reszkető fogakkal préselte ki magából a szót.
Bess szemei felpattantak és eltolta magától Billt. Ahogy meglátta a meggyötört tejcsokoládé szemeket rá hunyorogni, még erőteljesebben kibontakozott belőle a sírás. Az aggodalma semmi perc alatt foszlott szét.
- Bill… - mosollyal simított végig kezével a fiú vizes arcán és újra magához ölelte. Él… és remélhetőleg életben is marad. Soha többet, nem kívánkozott még egy ilyen rohamot átvészelni a fiúval. Sem idegileg sem érzelmileg nem bírta volna még egyszer átélni. Újra végignézni mihasznán a fiút gyötrő fájdalmak tüneteit.
- Sose bántana… - mondta halkan a fiú. – ezt üzeni…
- De ezzel bánt. Túl sűrűn kínozza az elmédet. Össze fogsz omlani…
Bill gyönge karjait felemelve viszonozta a lány ölelését. Már nem fázott. Nem érdekelte a meztelen mellkasát érő hűvös vízfolyás.
- Addig nem… míg mellettem vagy… - jelentette ki eltökélten és még szorosabban fonta át karjait a lányon.
És siker:D:D úgy néz ki csak fel tudom rakni a részt:D:D Nem is beszélek tovább, jó olvasást és megint tolódik a novella... aszem lassan kisregény lesz belőle:P:D:D
A tehetetlenség volt maga a tüzesen égető pokol, ami Billt kínozta. Csak nézte gyönge lábait a kerekesszékben ülve és átkozta a percet, mikor hagyta a lányt csak úgy elrohanni. Biztosra vette, hogy megijesztette. Hiszen mit is képzelt?! Egy nap alatt zúdított rá mindent. Elég lehetett átvészelnie és megélnie a rohamokat, erre Ő még pluszba rátesz egy lapáttal és meg akarja csókolni…
- Idióta barom! – mérgében ernyedt lábaira csapot.
Azóta ült egy helyben, mióta Bess kisietett ajtaján. Fogalma sem volt arról, valóban a hívás miatt lett hírtelen mehetnéke a lánynak, vagy csak épp jókor jött a telefon, hogy könnyen megszabadulhasson tőle. Lehet nem is jön vissza, majd csak anyját értesíti telefonon a felmondásáról. Nem lepődne meg rajta… sőt, megértené. Megmarkolta a szék oldalán lévő kerekeket és előre hajtva azokat indult felkeresni Miss. Barkert. A Halon át egészen a konyháig gurult, ahol az idős hölgy éppen az asztalra terített.
- Oh… pont jókor jött fiatalember. – nézett kedvesen a fiúra Miss. Barker. – Épp a vacsorához terítek. Hatra Nora is hazaér, addig foglalj csak helyet. – az asztalfőre mutatott, ahol direkt nem volt kitéve szék.
- Nem vagyok éhes… - dünnyögte az orra alatt és elhúzta a száját, ahogy meglátta a sült csirkecombok hadát.
Miss. Barker felnevetett a fiú fancsali ábrázatán.
- Ne aggódj kedvesem, neked más lesz a menü.
Bill megvonta a vállát. Rohadtul nem izgatta, hogy mi a mai vacsora kínálat számára. Inkább azt akarta tudni, Bess hova is ment konkrétan és miért van ilyen sokáig távol. Tartott tőle, hogy Miss. Barker már pontosan tudja kérdéseire a választ.
- Bess haza ment? – puhatolózott óvatosan. Nem akarta, hogy az idős hölgy észrevegye; aggódik a lány távollétét illetően.
- Nem tudom Drágám. Épp, hogy csak elköszönt. Nem közölte hova megy.
- Értem. – Bill összeszorított ajkakkal bólintott. Ezzel sem lett okosabb.
- De mintha valami olyasmit hadart volna, hogy majd jön. – tette még hozzá Miss. Barker és Billre kacsintott szemüvege mögül.
Bill elmosolyodott. Nincs az a titok, ami fedve maradna az idős hölgy előtt. Minden apró jelet észrevesz és megfelelően értelmez is.
A kaputelefon érces csengése egészen a konyháig behallatszott. Bill úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. Még Miss. Barker is meglepődött, milyen gyorsan tudja hajtani a kereket, ha akarja.
A fiú lefékezte sebesen guruló járművét a bejárati ajtónál és megnyomta a „video on” gombot. A mellkasában lüktető ketyere hatalmasat dobbant, amint meglátta a kapujukban ácsorgó lányt. Nem szólt bele, csak megnyomta a fekete gombot, minek hatására a kapu berregett és kettényílt.
Bess cipője hangosan kopott, miként végigsietett a kikövezett járdán. Tűkön ült az idegességtől. Remélte, hogy Nora még nem ért haza és Miss. Barkerrel is meg tudnak egyezni abban, hogy mostani elmenetele hármójuk közt maradjon. Na de mit mondjon Billnek? Ha megkérdezni, mi a fene volt ilyen sürgős nem válaszolhatja azt, hogy a barátja könnyebben megsérült és úgy érezte, ott a helye a korházban. És ha egyszerűen nem mondana semmit?! Úgy se tartozik rá, hát ne is faggassa ilyesmiről!
Bess lenyomta a kilincset és ahogy belépett az ajtón az a barna szempár fogadta, melytől a csókot is úgy kívánta. Egész testén végigfutott valamiféle jóleső bizsergés, ahogy felé mosolyodott a fiú. Órákon át el tudta volna nézni Bill különleges és csodálatos arcát. És az a vonzerő… Valami ismeretlen erő sugárzott a fiúból, amit meg akart fejteni… közelebbről érezni.
- Örülök, hogy visszajöttél. – Bill nem köntörfalazott. Azt mondta amit érzett. – Attól tartottam, hogy talán megbántottalak valamivel és…
- Dehogyis. – szabadkozott Bess rögvest és beljebb lépve becsukta maga mögött az ajtót. – Csak el kellett mennem… az egyik jó barátom korházba került. – maga is meglepődött hazug szavain. Jó barátja?! Konkrétan a párja… de most még csak gondolni se akart Peterre. Bill különleges vonzereje újra a rabjává tette, viszont most eszében sem volt menekülni előle…
Bocsánat csajok, hogy így elhúzódott ez a rész, de engesztelés képen már most neki látok a kövi résznek és holnap remélem sikerül is majd hozni :D de előtte még benézek hozzátok és behozom a lemaradásomat;) Jó olvasást:D
Még hallotta a visszafojtott lélegzet morajlását füleiben. Olyan közel volt. Megérinthette. Izgatottságát tisztán jelezte szapora szívverésének üteme, ami egészen a torkáig felszökve zakatolt, minél jobban megszűnni látszott a köztük lévő távolság. Megállt körülöttük a világ, s ezzel együtt véget ért minden gond és baj. A csönd áthatóan burkolta körül őket, védelmezve a két fiatal lelkét. Egymás szemeiben keresték a választ ki nem mondott kérdésükre; Szeretnéd? Bess gondolkodása leblokkolt és átadta magát a jelenlegi helyzet, sodró árjának. Szomjazott a csókra, melyet a felé közeledő ajkak szándékoztak adni. Lassan végigszántotta nyelvét kicserepesedett ajakin. Lehunyta hosszú szempilláit és sóvárogva várta az érintést….
- Hiába mondtam az edzőnek is, hogy csak egy kis horzsolás, ragaszkodott a korházhoz…- Peter nagyot fújtatott, amint összevarrt és befáslizott kezére nézett. - Figyelsz te rám?!
Bess felkapta a fejét és barátjára nézett. Az utcára hullott falevelekben botorkált és gondolatai megint visszakalandoztak a Bill szobájában történtekre, egészen addig a pillanatig, míg telefonja meg nem csörrent táskájában. Szégyellte magát, amiért szó nélkül faképnél hagyta a fiút, de zavarában nem tudta, hogyan közölje a sráccal; A barátja bekerült a baleseti osztályra és ott a helye mellette…
Miss. Barkernek sem magyarázkodott, egyszerűen közölte az idős hölggyel, hogy mennie kell.
- Persze… - felelte egykedvűen, mégis mosolyt erőltetve magára. Nem bírta kitörölni a fejéből a nagy kérdést: Mi történt volna köztük, ha nem csörren meg az a fránya telefon?! Vajon Bill tényleg meg akarta csókolni? És ha igen, viszonozta volna? Biztosan, hiszen vágyott rá, sőt majdhogynem könyörgött magában érte, hogy megtörténjen.
- Azt sem értem, hogy anyám miért rángatott ide téged is, mikor direkt hangsúlyoztam neki, hogy dolgozol. – Peter átkarolta a lány derekát és magához húzta. - de köszönöm, hogy itt vagy velem. – lágyan csókolta meg szerelmét, ezzel is mutatva háláját. Bess volt az első nagy szerelme, s titokban reménykedett benne, hogy egyben az utolsó is. Nem volt az a romantikus, érzékeny típus, de Bess előcsalogatta belőle az érzelgős, ábrándozó férfit. Múlt hónapban töltötték a harmadik évüket együtt, s bár Peter csupán egy évvel volt idősebb a lánynál, mégis úgy érezte, itt az ideje megkérnie a kezét. Édesanyja volt az, ki óvva intette a felelősségteljes döntéstől és azt tanácsolta, várjon vele a diplomaosztóig.
Bess a csók után felnyitotta szemeit. Csalódottan nézett bele a zölden szikrázó szempárokba. Mégis mi történik vele? Itt áll előtte az a férfi, aki eddig a mindenséget jelentette neki. Akivel le akart élni az életét. Mégis jobban örült volna, ha a fahéjbarna íriszek tulajdonosa mosolyogna most így rá. Újabb mosolyt erőltetve arcára pásztázta végig barátját. Jól nézd meg Bess… Peter oltalmazó, erős karjai, markáns mosolya, édes almazöld szemei és szőke fürtjei minden nőt levesz a lábáról… mint ahogy téged is… vagy már nem?! Tisztában volt vele, hogy Peter-rel megfogta az „Isten lábát”, de mégsem tudta elnyomni a Bill iránt keletkezett erős vonzalmát.
- Nagyon is jól tette anyukád, hogy szólt. Melletted a helyem.
- Jó. De nem olyan komoly sérülés…
- Nem olyan komoly?- csattant fel hitetlenkedve Bess. – Össze kellett varrni… az a rohadt szöges cipő teljesen kettényeste a karod.
Peter felnevetett Bess aggódásán. Jó, valóban kellett pár öltés, de megesik az ilyen egy focistával. Főleg ha az egyik csapattársa felbuktatja, és a másik keresztülgyalogol a karján.
- Hamar rendbe jön. – zárta is le a témát a férfi, mire Bess csak megforgatta a szemeit.
- Beülünk egy kávéra? – Peter az előttük lévő kávézó irányába bökött, mire Bess megrázta a fejét. Nem akart most több időt együtt tölteni a férfival, vagy legalábbis nem tudott. Így nem, mikor minden második gondolata Bill körül forgott.
- Vissza kell mennem. Még nem járt le a munkaidőm és csapot-papot otthagyva jöttem el.
- Nehéz a gyerekkel?
Bess a férfi kérdésétől hírtelen megdermedt. A gyerekkel…
- Nem… egyáltalán nem. – válaszolta kissé habozva, miközben zavartságát próbálta leplezni. – Nagyon jól kijövünk.
- Tudtam én, hogy ebben is jó leszel. – Peter büszkén nézett a lányra. Mennyit is hallgatta eleinte Bess aggodalmait a gyerekekkel való kapcsolata miatt és tessék… a jelek szerint nagyon is jól megy neki a bébi csőszködés. – Elkísérjelek? – ajánlotta fel udvariasan a férfi, mire Bess ismét csak a fejét rázta.
- Taxival megyek. Úgy gyorsabb. Így is tartok tőle, hogy nem fog Nora-nak tetszeni a császkálásom… - az út szélén várakozó taxihoz sietett és elbúcsúzott Petertől.
- Este várlak. – kacsintott felé még a férfi és becsukta a kocsi ajtaját. Bess bólintott, de már nem tudott mosolyt csalni arcára. Belesüppedt a taxi hátsó ülésébe, miközben újabb aggodalom csapott össze a fejében. Hogyan viszonyuljon most Billhez… Tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, vagy igyekezzen ezentúl, két lépés távolságot tartani a fiútól?
Bocsánat a késésért, de igyekeztem.:D nem lett valami hosszú rész, de így elképzeléseim alapján eljutunk a 10. részig szerintem;) Jó olvasást és köszönöm a türelmet:DPuszi
- Hogy mi? – Bill majdnem kiejtette karjai közül a lányt. Jól hallotta a szavakat? Vagy csak hallucinált? Minden bizonnyal az utóbbi. Lehetetlen, hogy Nora nem az…
Bess nagyot nyelt. Torka száraz volt és kapart. Agya még zsongott a szavak töménytelen kavalkádosától.
Melyik legyen?... Ez a legkevesebb, amit azok után tehet… erről nem beszélhet senkinek …
Nagy cselszövésnek lett a tanúja Tom emlékei által. Saját szemével látta a titok őrzőit. A szőke nőt és az orvost. Átérzett minden gyötrő ijedtséget, mely a két apró babában zajlott. A méregként szétterjedő hiányérzet felemésztő volt még neki is. Elképesztő volt számára az ikrek közti nagyfokú kapocs, mely összetartotta és eggyé kovácsolta őket. A szétválasztás tudatát pedig ahhoz tudta volna hasonlítani, mintha egy ember levegő vagy víz nélkül próbálna meg élni. Soha nem tapasztalt érzelmeket élt át, míg Tom emlékeibe csöppent.
- Ismételd meg Bess… - Bill kisimította a verejtéktől nedves hajtincseket a lány arcából. Felültette, de karjaival továbbra is tartotta a megviselt testet.
- Láttam egy nőt… - kezdett bele Bess. – Szőke volt, mint Nora és… - nem folytatta. Igyekezett minden apró foltra visszaemlékezni. Azon strapálta magát, hogy kivegyen pár felismerhető arcvonást, hogy beazonosíthassa az idegen nőt, ki elvitte egyikkőjüket.
- És? – a fiú kissé idegesen sürgette Besst a továbbiakra. Bár nem szeretett volna megerősítést kapni félelméről, de már tudni kellett az igazat. Mégis, mi folytán van – vagyis volt – neki egy ikertestvére?!
- Csak foltokban láttam Bill. Nem akarok hazudni, vagy olyat állítani, amiben nem vagyok biztos, de az a nő… az a nő elvitte valamelyikkőtöket. Egy orvos is segített neki.
Bill arca lesápadt. Felborult minden körülötte. Mégis ki Ő valójában? És kik azok az emberek, akik 20 éve körülveszik? Minden csak hazugság lenne?… a szeretet, amit kapott, az anyai féltés és törődés mind csak egy hatalmas titkot fedő színjáték volt? Még Miss. Barker is hagyta őt hazugságban élni?
- Istenem Bill! – Bess átkarolva a fiú vállát megölelte. Egy napja, hogy ismeri a fiút, mégis az egész életét megismerte, sőt, annál sokkal többet tudott. Ő már ismerte a fiú rejtett múltjának apró kirakós kockáit.
- Mit láttál még? – Bill visszanyelte feltörő könnyeit és arca elkomorodott. Erősnek kell lennie, bármi is derüljön még ki.
- Nem láttam mást, de hallottam hangokat. – Bess kétszer is átgondolta, elmondja-e az orvos és a nő közt zajló párbeszédet. Nem állt szándékában még jobban felkavarni a fiút, viszont ha a fiú helyében lenne, ő is tudni akarná az igazat és ettől nem foszthatja meg, még Ő is. Teleszívta tüdejét levegővel és belekezdett.
- Egymás mellett feküdtetek. Te és Tom…. – Lehunyta a szemét. Újra előtte volt a kórteremben lezajló filmszalag. – Olyan békések voltatok… nem féltetek, mert együtt voltatok mind addig, míg be nem jött egy orvos… felmért benneteket, de mintha Ő nem tudott volna dönteni. Egy szőke nő lépett elő mögüle… Ő rábökött egyikkőtökre… Valami egyességet köthettek, mivel figyelmeztette is az orvos a nőt, hogy erről senkinek sem beszélhet.
Bess felnyitotta szemeit és rögvest a mélybarna, csalódottsággal teli szempárokkal találkozott. Szükségtelen volt megszólalnia a fiúnak, Bess pontosan kiolvasta tekintetéből a nyomasztó, felkavart érzéseket. Hiába volt tele bánattal és kínnal, még így is elragadónak vélte a fiú szemeit. Megállt vele a világ, akárhányszor csak elmerült a fiú íriszeiben. Vigaszt akart neki nyújtani. A tudtára adni, hogy nincs egyedül. Egyre közelebb és közelebb hívogatta a fiú szeme. Szája szélét csiklandozta a fiú lehelete.
- Sajnálom… - suttogta Bess és homlokát a fiúéra támasztotta.
Bill ujjai a puha bőrt tapintották. Keze a lány tarkójára csúszott és gyengéden mélyesztette ujjait az aranybarna hajzuhatagba. Már nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen közel valakihez. Szüksége volt most valakire, aki nem csapja be. Aki nem titkol előtte semmit. Segítségre és megértésre vágyott, melyet Bess a kezdetektől nyújtott neki.
Úgy látom sokak megkedvelték ezt a kis novellát:) vagy nem? :D pedig elég félve kezdtem neki írni. Nem sokan szeretik a paranormális írásokat, de én viszont oda meg vissza vagyok értük:D na mind 1:D Jó olvasást lányok és még vagy 2 rész biztos lesz belőle:D
Együtt voltak, akárcsak az anyaméhben. Sírásuk abbamaradt, amint megszokták új környezetüket. Már nem féltek az újdonsült külvilág, számukra érthetetlen zajongásaitól. Mint ahogy a kezdetektől fogva, most is ott voltak egymásnak erős támaszként. Egy fehér köpenyes alak vizslatta őket, merengő szemekkel.
- Melyik legyen?
A köpenyes férfi mögül, egy magas szőke nő lépett elő. Bess nem ismerte fel a homályos emlékkép alapján, a titokzatos nő kilétét. Úgy nézte őket, mintha csak egy húsbolt friss árui közt kéne választania. Épp, hogy a babákra pillantott és rábökött az egyikre.
- Az ott. – az orvos engedelmesen kivette a kiválasztásra került babát és egy plédbe csavarva belehelyezte a kosárba.
Bess átérezte a baba rémületét. Megszűnt a nyugalom, a biztonság. A kosárba bújtatott baba sírni kezdett, ahogyan a magára hagyott testvére is.
Nem voltak ők mások, csupán Két lélek, mely egyszerre fogant. Két lélek, mely együtt jött a földre. Két lélek, mely egymáshoz tartozik, mégis elszakították őket.
Bess még hallotta az idegen nő érzéktelen hangját.
- Ez a legkevesebb, amit azok után tehet, hogy …
A szavak összekutyulódtak fejében. Összpontosított, hogy halljon mindent. Érezte a benne megbújó lélek akaratát is, hogy lássa a valóságot.
- Bess, könyörgöm, térj magadhoz! – Bill a lány arcát pofozgatta, hátha így magához eszmél. Már vagy öt perce, hogy Bess szemei felakadva forogtak körbe- körbe. Homloka verejtékezett, miközben bőre jéghideg volt. Szíve egyre szaporábban pumpált. Bill az ujjával nyomta le a lány nyelvét, nehogy megfulladjon a „roham” közben.
- Engedd Őt el! Hallod! Hagyd őt ki ebből az őrültből Tom! – csak remélte, hogy ikre lelke enged kérésének. Tudta, hogy ez már sok lesz Bessnek. Nem elég, hogy látnia kellett egy rátörő rohamot, még saját maga is átéli, milyen, ha más költözik a testébe.
- A francba is! Hagyd már abba! – üvöltötte még jobban kikelve magából.
- Erről nem beszélhet senkinek. – Bess az orvos szavait hallotta, miközben a kosár a nő kezébe került. A képek egyre jobban eltorzultak előtte. Fülében még ott zengett a két baba gyötrelmes sírása…
- Bess.. hallasz engem… légy erős… nyisd fel a szemed. Ne hagyd magad… - arcán már érezte a fiú, remegő kezének érintését. Igyekezett úgy tenni, ahogy Bill hangja súgta neki.
- Még nem láttál mindent. – az idegen lélek hangja csalódottan vízhangzott a lány fejében.
- Miért nem mutatod meg Billnek azt, amit szeretnél? - te jó ég! egy halott ember lelkével beszélgetek magamban?!
- Pontosabban egymás gondolatmenetén keresztül beszélünk. – helyesbített Tom, majd folytatta. – Bill elméje nem elég nyitott, hogy megmutassak mindent neki. Már rengetegszer próbáltam, de leblokkol a hitetlenségével.
- akkor miért nem mondod el neki?
- Én magam se tudtam eddig, hogy miért is kerestem őt halálom előtt. Még azt se tudom, hogyan haltam meg. Csak úgy tudok visszaemlékezni az elmúlt életemről, ha más testében vagyok. Bill a testvérem. Viszont nekem mégis más emlékem van az anyámról,mint neki.
- Ígérem. Segítek megtudni az igazat, de engedj most el.
Tom nevetése csilingelt fejébe.
- Nem tartalak fogva. Egyszerűen csak vissza kell venned a kontrolt magad felett és én máris eltűnök a formás kis testedből.
- Ezt Bill is tudja? – Bess meglepődött. Bill bármikor „kitoloncolhatta” volna testvére lelkét magából?
- Persze, hogy tudja, csak nem megy neki. Túlságosan gyenge jellem és könnyen befolyásolható.
Bess összpontosított. Elméjének minden idegvégződése készen állt a vezető pozíció vissza szerzésére. Bízott magában. Tudta, hogy menni fog neki.
- Az istenért Bess! – Bill magához vonta a lány könnyed testét, ahogy felnyíltak szemei. Bess légzése normalizálódott. Sikerült. Könnyed szerrel győzte le a testét uraló lelket.
- Bill…. – hangja még akadozott, de akkor is ki kellett mondania. – Nora nem… nem az igazi anyád…
Kicsit rövid rész lett, ezért bocsánatot is kérek, de jelen állapotban nem tudom annyira beleélni magam :S folyton a Sakkban Tartvát írnám de még az Ámokfutás új részét is be kéne fejeznemXD Igyekszem hosszabb részt íni kövileg ígérem:)
Bess pulzusa lassan normalizálódott és rettegése is alábbhagyott. Letérdelt a földön fekvő fiúhoz és segítette felkelni a hideg járólapról. Ha nem saját szemével látta volna Bill gyors és váratlan személyiségváltakozását, akkor még most se hinné el, hogy ilyen valóban létezik.
- Bántottalak? – a fiú félszegen nézett a lány szemeibe. Fájdalommal töltötte el a tudat; Bess fél tőle. Sosem lesznek újra barátai. Sosem lesz újra a régi Bill egy normális élettel. Ismét szöget ütött fejébe a halál csábító hívószava. Talán, ha újra begyógyszerezné magát a zárt ajtók mögött, vagy csak egy hírtelen mozdulattal elég mély sebet ejtene vénáján táncoló pengével…. Igen, akkor minden bizonnyal megszűnne ez a nyomorúság, melyet a testében lappangó idegen lélek okoz neki évek óta.
- Nem, dehogy. – nyugtatgatta meg a lány a kétségbeesett srácot. – De bevallom; megijedtem!
- Mindig nézd a szemet Bess. Csakis a szememet. – felemelte fejét és tekintete a lányéba kapcsolódott. – Ha nem látsz bennük semmit, ne gyere a közelembe. Akkor nem vagyok önmagam és bármit is csinálnék veled…
- Nem akart bántani. – szakította félbe Billt a lány. – Azt kérte, hogy segítsek neked. De fogalmam sincs, hogyan tudnék Bill. Talán, ha beszélnék Noraval…
- Nem! – ellenkezett rögvest a fiú. – Anyám még velem sem hajlandó erről beszélni. Inkább úgy tesz, mintha semmi bajom nem lenne, és még jobban beletemeti magát a munkájába. Nem akartalak ebbe belerángatni, főleg nem az első napodon, amit nálunk töltesz. De ezzel már elkéstem.
Bess átkarolta a fiú vékony derekát, átsegítette szobájába és beleültette tolószékébe. Fülében még ott csengettek a szavak: Szüksége lesz rád! Segíts neki! És Bess segíteni is akart. Bár még azt sem tudta, hogyan tudna és hol is kezdje, de egyben biztos volt; Bill bármennyire is ellenezze, beszélni fog Noraval. Ha a Billben megbújó lélek valóban az ikertestvére, akkor Nora tud valamit. Esetleg egy régi, jól őrzött titkot, amit semmi áron nem adna ki, még a fia élete miatt sem?! Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette, mikor aludt el a fiú.
A csendes szuszogására eszmélt fel. Először látta ilyen nyugodtnak Bill arcvonásait. Nem volt benne semmi bánat, fájdalom. Tükörsima volt és békés. Szájának két sarka enyhén felfelé ívelt, mintha mosolyogna. Talán azért is, mert álmaiban szabad és a magaura. Szívesen megismerte volna a régi Billt. Gondolatmenete töredék részében még az is megfordult a fejében; hogyan viszonyulna a sráchoz, ha még a „betegsége” előtt találkoznak. Biztosra vette, hogy Bill volt a nagymenő, sőt, a baráti banda csapatvezére. Egy magabiztos, merész kamasz, akinek nem állhatott útjában semmilyen szabály. Bess hosszadalmasan elidőzött a karakteres vonásokkal megáldott arcon. Bárcsak beleláthatnék az álmaidba. Sóhajtotta halkan és megérintette a fiú arcát. Ujjai óvva simították végig a puha, hűvös bőrt. Összerezzent. A szoba levegője egyre jobban lehűlt és libabőrös lett még a háta is, ahogy érezte a mellette elsuhanó árnyat. Nem voltak egyedül. Valami más is tartózkodott még a szobában rajtuk kívül. Bess nem hitt a szellemekben, de most saját maga tapasztalta a jelenséget. Bill szemei felpattantak. Láthatóvá vált az ajakin kiszűrődő levegő. A vér is megdermedt ereiben, ahogy megpillantotta a lány mellett álló alakot.
- Nem!! Őt ne!! – rikoltott az árnyra de az ügyet sem vetett rá. Belépett Bess testébe…
A lány térdei megrogytak és eszméletét vesztve hanyatlott a földre. Egy filmszalag játszódott le agyában. Egy film egy fiú életének minden egyes percéről.A kezdetektől egészen a végig. Az Újszülöttek osztályán két baba sírt fel egymás mellett. Apró kezük kék szalagáról tisztán kiolvasta mindkét nevet. A jobb oldali baba karján a Tom a bal oldali baba karján a Bill név szerepelt és vezetéknevük megegyezett: Kaulitz.
Köszönöm a sok komit lányok*-*:) Nagyon jól esnek:D Tegnap hozni akartam részt, de egyre jobban kimerülök a melótól:( ami szerintem most az íráson is visszavetődik sajnos:/ Elég rövidke résszel jöttem ma, de nem ment most több:/ Holnapra igyekszem a Sakkban Tartva részét hozni, hátha az jobban fog majd menni:)
A jókora ágy puha gyapjútakaróján terült szét Bill. Tekintete a fehér plafonra szegeződött.
Fejfájása annyira erős volt, hogy már gyomrának tartalma liftezett fel s le nyelőcsövén. Csak a pillanatra várt, mikor a másik lélek átveszi teste felett az irányítást. Belenyugodva, tehetetlenül feküdt tovább. Érezte, hogy ott lappang mélyen benne, mint egy ocsmány betegség. Egy kipusztíthatatlan vírus, mely ellen nincs védő vakcina.
- Mutatok valamit. – hallotta a hangot fejében és teste megmozdult.
A másik lélek irányította testét, mégis eszméleténél maradt. A lélek akarta így. Csak részben vezérelte végtagjait, ami bicegés nélkül, egészségesen lépkedtek szobájából kifele. A folyosó végén lévő fürdőszoba felé haladt. Az ajtó kilincsét lenyomva belépett.
- Miért hozol ide? – a szavakat nem mondta ki, csak lelke súgta a másik léleknek.
- Csak nézz a tükörbe… - válaszolta a hang és Bill engedelmeskedett.
Az széles falitükörbe meredt.
Ugyan az a barna írisz pislogott vissza rá. Az orr ugyan olyan keskeny, a szájak íve szintén pontos mása az övének. Az arc és ál éle sem különbözött, mégsem saját tükörképe nézett farkasszemet vele. A testét uraló lelket látta. Az ikertestvérét. Már nem is vette kételkedőre a lélek szavait. Hitt neki.
- Tom… - suttogta a lelken keresztül ajkai a nevet.
Beletúrt rövid hajába, ami a tükörképen hosszú fekete fonatokban pihent vállán. Megérintette jobb arcát, ahol egy anyajegy díszelgett. Egy olyan anyajegy, ami neki az álla szélén helyezkedett. Minden egyéb pontos mása volt neki. Akárcsak egy jól megtervezett klón.
- Hogy lehetséges ez? – kérdezte meghökkenve a lelket.
- Nem tudom. Csak annyira emlékszem, amit megmutattam és tudom, hogy halálom előtt téged kerestelek.
Billben ezernyi megválaszolatlan kérdés keringett. Most már tudni akart mindent a lélekről és saját magáról is. Vajon tényleg az a nő az igazi anyja, akit Tom kotor elő emlékeiből? Lehetetlen…
Mögötte az ajtó kinyílt és megpillantotta Besst. Ez volt az utolsó kép, amit saját szemmel látott. Lelke elnyomás alá került és Tom irányította tovább testét.
- Bill… minden rendben? – kérdezte a lány a felé közeledő fiút. Ahogy a fiú kérte, egy órával később benézett szobájában, de mivel ott nem találta, gondolta körülnéz, mielőtt még riadóztatná Miss. Barkert, hogy Bill eltűnt. Megrémült a rá szegeződő üres szempártól. Ismét kimért és rideg volt. Hátrálni kezdett, de háta az ajtónak ütközött. Nincs menekülés előle. Ismét „rohama” van, ez már nem is volt kétség a lány számára.
- Bill! Bess vagyok…
A fiú viszont nem hőkölt. Sarokba szorította a lányt és megragadta a vállát.
- Segíts neki! – olyan volt, mint egy beprogramozott robot. Szemei rezzenéstelenül, szinte már üvegesen néztek a riadt kék szempárba. Hangja ércesen csengett, ami még jobban megrémisztette Besst.
- Szüksége lesz rád! Segíts neki! – ismételgette egyre indulatosabban.
- De … miben Bill és kinek? – Bess minden erejét összeszedte, hogy ki tudjon bökni pár értetlen kérdést.
- Segíts Billnek megtudni az igazat… - ez volt az utolsó mondat, amit még a parazita lélek ejtett ki a gazdatest száján.
Bill gyengén omlott a hideg csempeburkolatra. Lábai ismét erőtlenek voltak. Nem bírták megtartani testének súlyát. Feje majd széthasadt, a szürke állományában gomolygó régről felhozott emlékektől. Minden egyes alkalommal, - mikor ikre lelke veszi át teste felet az uralmat – Tom gondolatait hallja, az Ő emlékeit látja. Azt érzi, amit a testében megbújó lélek is. Lassan kezdett visszatérni tudatához.
Bess mozdulni sem bírt lábai reszketésétől. Soha nem félt még ennyire, mint most ebben a pár percben. Gyámoltalanul nézte a földön heverő fiút és nem tudta mitévő legyen. Mégis mi volt ez az egész? Milyen igazságról beszélt neki a fiú?! Vagy nem is Ő beszélt hozzá, hanem az a másik… Még a gondolataiban sem merte kimondani.
Bill sajnálkozva nézett fel a sarokban kuporgó lányra.
- Bess… én annyira sajnálom. – el tudta képzelni, milyen rémület járhat át most a lányon. A borzalmas csak az volt, hogy Billnek fogalma sem volt róla, miket mondott neki, vagy mit tett a lánnyal, amíg tudatán kívüli volt. – Bess… én vagyok az, ne félj. – próbált felállni, de nem ment. Túlságosan kimerült teste.
A lány lenézett a földön elterülő Billre, de nem volt bátorsága közelebb lépni hozzá.
- Nézz a szemembe Bess! Én vagyok az… - gyengén préselte ki magából a szavakat. Még levegőt is nehezére esett venni.
Bess belenézett a kávébarna szemekben, amiben újra érzelmek kavarogtak. Bűntudat, fájdalom és cselekvőképtelenség
Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó!:) hát igyekeztem én is betartani:) Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel, még mindig zavaros lehet a dolog, de bízzatok bennem és a végén minden kiderül:) Köszönöm a kommenteket Csajok:)*-* Jó olvasást Drágák:D
Bess a kényelmes drapp kanapéról nézte a Tv-t. Csupa szemét ment minden csatornán. Idétlen, nyálas szappanoperák, őrült sci-fi sorozatok, cseppet sem vicces vígjátékok, a gorillák párzási korszaka. Egyik sem tudta lekötni figyelmét. Gondolatai a szobában lévő srácon jártak. Tisztán hallotta, hogy ordított, mielőtt bement volna hozzá. Vagy csak hallucinált? Nem, az kizárt. Az ő elméjének semmi baja és a hallása is remek még. De akkor kihez beszélt? Ki vagy inkább mi zaklatta fel annyira, hogy összeesve sírt a földön?! Rettenetes volt ilyen állapotban látni, egy vele egykorú fiatal férfit. Eszébe jutott Peter a barátja, aki erős, jó fizikumú, életvidám srác. Teljesen Bill ellentéte. Nem is akart belegondolni, mit tenne, ha egyik nap váratlanul Peternél is hasonló „tünetek” mutatkoznának. Talán gyógyszeres kezelésekkel lehet kontrolálni a rohamokat? Egyáltalán Bill kap valami gyógyszert? Gondolatmenetei megszűntek, ahogy megpillantotta a nappali ajtajában álló srácot. Vállával az ajtófélfának dőlt és bal kezében tartott botjára támaszkodott. Bess felpattant a kanapéról és a segítségére indult.
- Ne.. hagyd csak. – tolta el magától Bill a segítséget nyújtó kezet. – Megy egyedül is.
- Sétálni szeretnél?
- Nem. Hozzád jöttem. – felelte. – Üljünk le, jó?
Bess bólintott és visszaült a kanapéra. Bill bicegve, de követte. Leült a lány mellé, letámasztotta a botját és máris kereste a szavakat. Azokat a szavakat, amik alkották készülődő őszinte beszédjének mondatait. Az ágyán fekve fogalmazta meg , de akkor sokkal könnyebb volt elecsetelgetnie magának – mit is fog mondani majd a lánynak – mint most a meleg, kék szempárokba nézve.
- Bess, én nem vagyok skizofrén. – rögtön a lényeggel kezdte, pedig nem így tervezte. Finoman a témára akarta terelni a beszélgetést, de gondolatai összekuszálódtak a lány jelenlétében. – Mármint tudom, hogy mit mondanak mások, és neked is ez lehet a véleményed, főleg azután, hogy hallottál kiabálni, miközben magam vagyok a szobámban, de…- hangosan kifújta a levegőt, hogy könnyítse tüdejét. Pontosan miért is akarja elmondani ezt a lánynak? Miért bízik abban, hogy majd Ő elhiszi, azt a képtelenségnek tűnő dolgot, amit még a saját anyja is megvétózott. Karját rövid, puha ujjak érintették.
- Folytasd nyugodtan. – bíztatta Bess. A fiú, most olyan normálisnak látszott, mint bármelyik más korabeli srác. Arca inkább volt szomorú és kétségbeesett, mint őrült és elmebeteg.
Bill nagyot nyelve folytatta. – Nem magamban beszélek, és hidd el, nem én képzelem a hangokat.
- De csak te hallod őket? – minden porcikája azt súgta; higgy neki. És hinni is akart, de józan eszének muszáj volt érdeklődnie.
- Igen.
Bess a választ hallva, furcsállva felvonta szemöldökét. A káosz egyre nagyobb volt már a fejében. Talán valami médium a srác?! Megrázta a fejét, mintha ezzel rendezni tudná kusza gondolatait is. Túl sok paranormális sorozatott nézel esténkét, Bess! Túl sokat! Nincs több Szellemekkel Suttogó! Figyelmeztette magát és próbálta fegyelemre rendezni arcvonásait.
- Azért hallom csak én… - folytatta miközben összeszorította szemeit, hogy ne lássa a lány kétkedő tekintetét. – mert itt van bennem. – veregette meg mellkasát.
Bess köpni, nyelni nem tudott. Ez már tényleg betette nála a kiskaput. Akár a többi épeszű ember, most Ő is legszívesebben hangos nevetésben tőrt volna fel, de ahogy látta Bill félszeg tekintetét, nem mert nevetni. Sőt, nem is akart. Lelkiismerete nem hagyta volna, hogy még jobban beletiporjon a srác tébolyult lelkivilágába.
Bill csalódottan lesütötte szemeit. Nem kellett megszólalni a lánynak ahhoz, hogy tudja, min jár most a feje. A legjobb barátja kinevette két évvel ezelőtt, barátnője akkor hagyta el, mikor a társaságában jött rá egy „roham”. Milyen röhejes is rohamnak titulálni, egy olyan esetet, mikor elnyomják az ember lelkét. Valaki más veszi át az irányítást teste felett és hiába próbál ellenállni. Eredménytelen minden küzdelem.
- Valami lakozik benned? – a lány tágra nyílt szemekkel kérdezősködött tovább. Inkább tudakolózik, mintsem némán és értetlenül nézze tovább a srácot.
- Inkább valaki… Pontosabban az ikertestvérem. – ahogy kimondta kis megkönnyebbülés telepedett rá. A nehezén már túl van. Hogy hisz is neki a lány, az már csak Bess nyíltságától függ.
A lány úgy vélte, már nem tudja meglepni Bill, de ezzel a válasszal már a biztosítéka is kiégett. Szóval van egy testvére? Vagyis volt…, mert valószínűleg már halott, ha magában hallja. Vagy akkor most mi is van?! Bess igyekezett megemészteni a sokkoló információk hadát, de idő kellett, hogy felfogja és megértéssel tudjon viszonyulni hozzájuk.
- Szóval volt egy ikred…
Bill menten megrázta a fejét.
- Egyke vagyok. Sosem volt testvérem… - kezébe temette arcát és megdörzsölte szemeit. – Ez a legkülönösebb az egészben. Mikor közöltem anyámmal, hogy a hang a fejemben azt mondja; a testvérem, teljesen kibukott. Szerintem akkor mondott le végkép rólam.
Meglepte a lányt a fiú nyíltsága. Öt perces beszélgetés alatt, beavatta őt kegyetlen titkaiba.
- Miért… miért mondod most el ezeket?
Bill hangosan fújtatott egyet és beletúrt hajába.
- Fogalmam sincs. Talán azért, hogy ne nézz bolondnak, bár lehet ezzel csak még jobban rontottam a helyzeten. Mivel Te leszel mostantól velem, szembesülni fogsz még a „rohamokkal” – ujjai csúfondárosan mutatták a szót fedte idézőjeleket, majd lehajtotta fejét. – De leginkább azért jöttem ki hozzád… mert vágyom a társaságra.
Az idejét sem tudta már annak, mikor beszélgetett vele egyidősökkel. Utóbbi éveiben az emberekkel való társalgása kimerült az orvosa, Miss. Barker és édesanyja személyével. Hiányzott neki a régi baráti köre. A focimeccsek a Central Park ’ Fűre lépni tilos’ övezetében. A buzgó, vad énje, aki rögvest begyűjtött pár gyorshajtási csekket, amint megkapta hőn szeretett Audi-ját a friss jogsival együtt. A barátnőjével töltött szabad hétvégéi. Mindent hiányolt a régi életéből. Hiszen az valóban élet volt, mostani helyzete pusztán csak egy állapot. Kényszeredett életben maradás. Hat hónappal ezelőtt az egyik legdrasztikusabb „rohama” után annyira kilátástalannak látta helyzetét, hogy begyógyszerezte magát. Miss. Barker talált rá akkor, összezuhanva a fürdőszobájában. Két héttel ezelőtt, pedig éppen tudatán kívül bolyongott teste a felső szinten, mikor lezuhant a lépcsőről. Pechére a lépcsőfordulóban heverő vázát is sodorta magával, aminek összetört szilánkjai felsértették kezét. Bár, konkrétan senki se mondta ki, mégis tudta; újabb öngyilkossági kísérletnek vélték a szerencsétlen balesetet.
- Bill…- Bess óvatosan a fiú vállára rakta kezét. – Az én társaságomat bármikor felkeresheted. Még ha nem is vagyok itt.
Bill inkább vélte kedves gesztusnak, mintsem szánalommal kevert önfeláldozásnak a lány ajánlatát.
- Köszönöm. – kezébe vette a botját és felállt a kanapéról. – Megyek ledőlök egy kis időre. – közölte Bessel és sajgó fejre szorította szabad kezét. – Megtennéd, hogy egy óra múlva benézel, hozzám?
- Hát persze. – felelte a lány, amit Bill hálás mosollyal viszonzott, és visszabicegett szobájába.
És még egy Billes vidi a végére*-*<3
Na ma tényleg eléggé aktív voltam:) Először is, hoztam a Sakkban tartva 12. részt, aztán Drága Sógornőm novelláját amit tőle kaptam*-* és így meg is született új kategóriánk a Mások Tollából. Ahova igen, most már be fognak kerülni más írók alkotta kedvenc novelláim(persze,ha ők is engedik:P) és végül hoztam a KétLélek 2. részé is:D:D Hogy mikor tudok megint ilyen aktív lenni? hát előre mondom az elkövetkező 20 napban nem ígérem:/ ugyanis megállás nélkül dolgozni fogok minden est 10 órában még hétvégén is:/ de nagyon hálás vagyok azért, hogy így is kitartotok mellettem és az oldal mellett*-* Igyekezni fogok részeket írni, ahogy erőmből telni fog rá:) Jó olvasást Drágák:)*-*
bill%20montazs.jpg)
Bill jókedvűen felnevetett a lány elhűlt arcától. Talán ez volt az első igaz kacaja az elmúlt két évben. Hasát fogta az egyre jobban feltörő kacagástól és szeméből még egy könnycsepp is kicsordult.
Besst hideg zuhanyként érte a fiú nevetése. Haragos pillantást küldött a vihogó srácnak, de az ügyet sem vetett rá. Ez teljesen meg van tébolyodva!
- Jó vicc volt! – szólt némi éllel a hangján. - Ha kinevetted magad, elmondanád, mégis hol van a kisfiú, Bill? Ugyanis én vagyok a babysittere.
Bill nevetése abbamaradt a babysitter szó hallatán. Arcvonásai se perc alatt húzódtak komor ábrázattá.
- Babysitter vagy?! Remek… - fújtatta gúnyosan. – Szóval te vagy az új őrző védőm. – lemondóan megforgatta a szemét és az ágyhoz gurította kerekesszékét.
Bess mostmár végképp nem értett semmit. Most akkor valóban Ő Bill?! Egy fiatal férfit kell istápolgatnia? Biztosan csak tovább ugratja…
- Na jó… nem vagyok vevő a gyermekes hülyeségeidre. Ha Te nem mondod meg hol van a kisfiú, akkor majd megmondja más… - dühösen vágtatott kifele az ajtón.
- Várj! – kiáltotta utána Bill, de Bess nem állt meg. Vetett egy utolsó mérges pillantást a srácra és bezárta maga mögött az ajtót. …Én vagyok Bill! – ismételte az igazat csendesen, de ezt a lány már nem hallhatta. Megragadta az ágy mellett lévő botot és feltápászkodott kerekesszékéből. Lábai gyengék voltak, de tudta, hogy képes járni. Nem adta fel. Elvonszolta magát a nagy ablakig. Vágyakozva nézett ki az előtte elterülő kertre. Gondolataiban a puha, zöld pázsiton sétált mezítláb. Talpát csiklandozta a sok ezernyi fűszál. Érezte a frissen nyírt gyep és a kinyílt rózsahadak bódító illatát. Rövidszőrű, foltos kutyusa farok csóválva nézett fel rá a kertből. Mintha megérezte volna, gazdája óhaját.
- Mit nem adnék, ha csak egy percre kint lehetnék veled haver.. csak veled. – sóhajtotta elgyötörten és elfordult az ablaktól. Már az ábrándozás is fájdalmat okozott neki, hiszen olyanért sóvárgott, amit lehet, soha többet nem tehet meg. Újra egyedül lenni. Egyes egyedül és azt tenni, amihez éppen kedve van. De tisztában volt vele, hogy akkor nem lenne biztonságban. Hiszen saját maga jelent veszélyt számára.
Bess futva szedte lábait vissza a konyhához. Miss. Barker egy nagy kondér felett álldogált és lelkesen kavargatott.
- Jó illata van igaz? – szimatolt bele a levegőbe majd megnyalta a fakanalat. – És még finom is. – ízlelgette jókedvűen ételét.
Bess magára erőltetett egy mosolyt és bólintott. El se tudta képzelni az idős hölgyet mogorva arccal és szúrós tekintettel. A mosolya mindig szívből jött és ezért csodálta is Miss. Barkert.
- Valami gond van Kedves? – kérdezte, amint meglátta a lány zavart tekintetét. Még utoljára megkavarta a fazékban fövő ételt, majd elzárta alatta a gázt és lefedte. – Megtaláltad a szobát?
- Igen… mármint azt hiszem, de a kisfiú nem volt bent.
Miss. Barker arcáról lefagyott a mosoly.
- Nincs a szobájában? Ez biztos? – a pánik átvette az önfeledt mosoly helyét és kétségbeesetten járkálni kezdett az asztal körül. Bill elhagyta a szobáját, miközben pontosan tudja, milyen veszélyes is lehet számára, ha újra rátör egy…
- Biztos, hogy jó ajtót mondott? Mert én bementem de …. Volt ott egy fiú… kerekesszékben..
- Jajj Bess! A szívbaj kerülgetett. – kapott a szívéhez Miss. Barker és nyugtatásként hangosan kifújta tüdejében rekedt levegőt. Mosolya újra megcsillant az arcán, de mintha most kicsit titokzatos és együtt érző lett volna. – Persze, hogy jó ajtót mondtam. Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet.
- Akkor valóban Ő Bill… - jelentette ki halkan magának Bess.
- Igen. – helyeselte a hölgy és hellyel kínálta az asztalnál.
Bess kihúzott egy széket és leült. Gondolatai értetlen kavarodásban keringtek. Valóban valami betegsége lehet a srácnak, ha gondozásra van szüksége. És milyen fura is volt, mikor belépett először a szobába. Nem mozdult. Olyan volt, mint egy élettelen kövület.
- Elnézést Miss. Barker. Nem akartam megijeszteni, de én azt hittem, hogy…
- Tudom Bess, tudom. Lehetett volna annyi eszem, hogy szólok, ne egy kisfiúra számíts. – elővett két csészét és teát töltött beléjük. - Billt nem lehet magára hagyni, csak a szobájában lehet egyedül. – letette az egyik csészét Bess elé, majd cukrot és citromot rakott az asztalra.
- Ilyen súlyos beteg? – kérdezte szörnyülködve a lány.
- Mondhatni…- az idős hölgy leült Bess-el szembe és teáját kavargatta. – Van pár dolog, amit tudnod kell majd Billről, mielőtt elfogadnád a gondozásával járó munkát.
Bess megértően bólintott. – Természetesen Miss. Barker. Hallgatom.
- Bill-t két éve skizofréniával diagnosztizálták. Vannak napok, mikor nem önmaga és nem is emlékszik, hogy az alatt az idő alatt mit mondott, vagy tett. – az idős hölgy arca elszomorodott. A szívén viselte Bill sorsát, hiszen olyan volt neki a fiú, mintha a saját unokája lenne. – Fél évvel ezelőtt öngyilkossági kísérletet is tett. A múlt hónapban pedig egyik éjszaka a fenti szintről legurult a lépcsőről. Nehézkesen, de tud járni. Viszont jobb, ha mindig felügyelet alatt áll, bárhova is menne. Bármikor rátörhet a roham kedvesem, és akkor kárt okozhat magában. Még csak 20 éves Bess és olyan hírtelen jött nála ez a betegség. – Miss. Barker szemei könnyel gyűltek be és elővette ruhazsebkendőjét. Borzalmas volt csak arra visszagondolnia, miket is élt át a család – főként Bill - az utóbbi 2 évben. És ki tudja mikor lesz ennek vége, ha eleve vége lesz valaha is. Minden este fohászkodott az Istenhez, hogy gyógyítsa ki ebből a szörnyű állapotból a fiút. Hadd élhessen ismét normális életet.
- Nagyon sajnálom Miss. Barker. – Bess együttérzését mutatva gyengéden megszorította az idős hölgy kezét, aki könnyeit visszanyelve csüggedten mosolygott.
- Adja az Ég, hogy meggyógyuljon, de addig is szükségem van valakire, aki segít a gondozásában. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak egyszerre, Nora munkája pedig túlságosan röghöz kötött.
- Számíthatnak rám. Ígérem. – Bess még maga se tudta, hogyan fog megbirkózni ekkora felelőséggel, de szíve azt súgta, menni fog. Nem csak azért, mert megkedvelte az idős hölgyet, hanem azokért a szempárokért is amiket nem tudott megfejteni. Végigfutotta hátát a hideg, ahogy visszagondolt a fiú jéghideg, lebbenéstelen tekintetére. Valóban olyan volt, mintha nem lenne tudatánál. És milyen hirtelen jött vissza az élet szemeibe. Mint akit ki és be kapcsolnak egy fránya távirányítóval.
Bess felhörpintette gyümölcsteáját és felállt az asztaltól.
- Köszönöm a teát. Megnézem Billt, ha nem bánja.
- Csak nyugodtan Bess. Mától a te feladatod. – mosolyodott el hálásan a hölgy és eltette a csészéket.
*
- Most nem vagyok rád kíváncsi! – vágta oda dühösen a fejében harsogó hangnak Bill.
- Hadd mutassam meg… látnod kell ismét. Fel fogod ismerni. – magyarázta ellenvetést nem hagyva a hang.
- Értsd meg, nem ismerem azt a nőt. Még soha nem láttam. – elkeseredetten leült ágyára. Ujjai a halántékát szorították. Ismét borzalmas nyilallások kínozták fejét. Azt akarta, hogy legyen vége az egésznek, hogy hagyja őt békén a hang, de az nem adta fel.
- Mélyebbre kell, hogy vigyelek az emlékeidben. Ott lappang benned Bill, bíz bennem.
- Eddig is bíztam és mi lett? – a sírás kerülgette a hasogató fájdalomtól. Mérgében felborította az ágy mellet heverő komódot, ami hangos puffanással terült el. – Mindenki őrültnek néz miattad! – teli torokból ordított, mintha ezzel megrémiszthetné a hangot. – Majdnem megöltél!
- Tudod, hogy nem akartam.
- Tűnj el a fejemből!!Tűnj el!- hajába markolt és térdei összecsuklottak alatta. Gyengén és kimerülten hullott a földre. Szemei piroslottak a sírástól. – Csak tűnj el… - motyogta halkan. – csak tűnj el.
Bess megrémült a kiabálást hallva és berohant a szobába. Bill ott hevert a földön sajt magát ringatva. Biztos egy újabb roham tört rá.- nyomatékosította magában.
- Hadd segítsek. – nyújtotta kezét Billnek, aki kis tétovázás után elfogadta a segítséget. Bess a fiú karját nyaka köré vonta és az ágyig kísérte.
- Minden rendben? Kell valami? – érdeklődött félszen, de Bill csak megrázta a fejét. – Hagyjalak magadra?
- Nem. – válaszolta a fiú rögvest.
A lány helyet foglalt Bill mellett és szánva nézett bele a könnyes, zavart barna szemekben. Azon törte a fejét, vajon hogyan segíthetne neki. Bill lesütötte szemeit. Kényelmetlenül érezte, hogy ilyen állapotban látja őt a lány.
- Nem kell előttem szégyellned semmit. – szólalt meg Bess látva Bill zavartságát. – Tudom, hogy beteg vagy.
- Nem vagyok beteg. – kapta vissza tekintetét a lányra. Szemei szikrákat szórtak a szó hallatán. Beteg. Ő nem beteg, egyáltalán nem. Az orvos, aki ezt diagnosztizálta az állapotát felmérve, az beteg, de neki kutya baja, leszámítva, hogy van egy nem kívánt barátja.
Bess szomorkásan elhúzta a száját. Rossz döntés volt ilyet mondania, hiszen egy alkoholista sem vallja magát alkoholistának, akkor hogyan is várhatta, hogy Bill bevallja betegségét.
- Nem úgy értettem.
- De! Pontosan úgy értetted. Mindenki úgy gondolja, hogy : Jajj szegény 
skizo srác… mindegy, elcseveg a képzeletbeli haverjaival. Sokszor megkaptam. Ugyan mindegy, hogy egyel több ember vágja a fejemhez, vagy sem.
- Bill, én tényleg nem akarlak megbántani, de a folyosóról hallottam, ahogy ordítasz. – ismét meggondolatlan vagy Bess. Szembesíted a tényekkel is. Marha. – szidta magát gondolatban.
- Jaa, igen kösz, hogy emlékeztetsz. Épp a télapónak adtam le a karácsonyi megrendelésem, de a szemét Rudolf megette a papírra írt listámat. – Kínjában már poénra vette az egészet. Hiszen miért is mondaná meg az igazat. Miért avatná bele a lányt tébolyult dolgába, mikor úgy sem hinné egy szavát sem.
- Hát jó. – állt fel Bess és halkan sóhajtott. – Ha valami kell, akkor szólj a nappaliban leszek.
- A neved. – dünnyögte az orra alatt a fiú.
- Mi?
- Kell a neved. – ismételte hangosabban.
- Bess. Az új babyszittered, aki meg fog tanítani kérni. – azzal otthagyta a fiút a szobájában.
Hát Csajok!! Nagyon szépen köszönöm a komikat*-*<3 Komolyan némelyiknél sírni tudnék<3<3 Ez a kis Novella a Billeseknek készült:) hasonló hosszúságú lesz mint az Esti Mese mégis külön kategóriát kapott, mert kevés a Billes sztori vagy novella az oldalamon, hát ne legyen nehéz keresgetni;) Eléggé elvont lesz és remélem ettől az elvontáságától nem fogok csalódást okozni nektek! próbáltam megint olyat írni amilyet még nem olvastam de tényleg egyre nehezebb;) Még most nem sok minden derül ki de a kövi rész már érthetőbb lesz:DJó olvasást és mégegyszer köszönök mindent.!
Hűvös szél süvített a kora reggeli nyüzsgésben lebzselő piacon. Emberek tucatja tolongott a friss pékáruért. A kígyózó sor egészen a virágárusig állt, Bess Cardon mégis kitartóan végigvárta sorát. Sürgette az idő. De még mennyire, hogy sietnie kellett volna, morfondírozott magában, mikor csuklóján lévő Anna Klein órájára pillantott. Reggel fél hét és ő még a város másik felén volt. Gyomra görcsbe rándult az izgalomtól és kilátásban lévő idővesztesége csak még jobban kontrázta azt. Az első munkanapja a családnál és máris késéssel kezd. Remek első benyomás.
A hosszú sor lassan elapadni látszott és végül Bess is hozzájuthatott a puha csokis croissantjához. Vágtatva pattant le a járdaszegélyről egy üresen haladó taxi elé.
- A Brighton Ave-re . – hadarta gyorsan, ahogy elhelyezkedett a hátsó ülésen.
A taxis értve a parancsot a gázra lépett. Bess szerencséjére elkerülték a kora reggeli dugó akadályát. Sebesen száguldtak New York elit negyede felé a N New Rd- n.
Bess előre kivette tárcájából a fuvarra valót, kis borravalót is hagyva rá.
Magas, öreg fák vették körül a szebbnél szebb és hatalmasabbnál hatalmasabb házakat. A sárga autó leparkolt a Brighton Ave 1564. szám elé.
Bess szája csakhogy nem tátva maradt, ahogy kiszállt a járgányból. Hatalmas kovácsoltvas kerítés vette körbe az erőd nagyságú épületet. A kocsi feljáró és a kerítésen belül lévő fű közti ösvény drága díszkövekkel volt kiépítve. Maga a ház – ami inkább tűnt luxusszállodának mint családi fészeknek – tekintélyparancsolónak és hivalkodónak tűnt számára.
- Jó napot! – szólt bele a kapucsengőbe a fekete kis gombot lenyomva. – Bess Cardon vagyok, a babysitter.
Nem jött válasz a túloldalról. Az óriási kézzel munkált kapu berreget, majd kettényílt belépést engedélyezve.
Bess kicsit tétovázott. Vállára simította egyenes mézbarna haját, megigazította őszi kabátjának nyakrészi peremét, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és elindult . Cipőjének sarka csöndes kopogást hallatott a kikövezett járdán. Gondosan nyírt fű, méregdrága szobor, gyönyörű szökőkút. Olyan volt az egész udvar, mint a Central Park. Az épület falai krémszínű nemes vakolatban pompáztak. Mély bordó cserép pezsdítette fel a nyugalmat sugárzó összhatást. A ház bejárat felöli oldala rengeteg dísszel körbevont ablakkal ékeskedett, melynek mindegyik párkányán muskátlis vázák voltak kitéve. Maga az álom, hüledezett Bess és lenyomva a kilincset belépett az ajtón.
Meg sem kellett volna lepődni a tágas Halon, aminek központjában a felső szintre vezető márványlépcső kacskaringózott felfele. Elfojtott magában egy „Hű Ha” kijelentést, ahogy meglátta a felé igyekvő nőt. Szőke haja trendi kontyba volt tűzve és elegáns fehér kosztümöt viselt.
- Maga Bess ugye? Nora vagyok. – üdvözölte gyorsan a nő a lányt. – Ne haragudjon, de sietek. Miss. Barker majd elmondja a teendőit a fiammal kapcsolatban. – vállára kapta Gucci táskáját, majd halvány mosollyal arcán intett a lánynak.
Bess egy ideig még nézte a nő hűlt helyét, majd tétován elindult a ház jobb szárnya felé. Tulajdonképpen azt se tudta, jó irányba megy e Miss. Barker felkeresésére. Alaposan szemügyre vett minden kis fali díszt a házban, netán ha eltévedne, tudjon mihez igazodni. Áthaladt a nappalin, ami magában felért egy 4 fős család egész házának akár. Előkelő 18. századi bútorokkal volt berendezve és eredeti freskók lógtak a falon. Közepén a kandallóban ropogott a tűz, mégsem füst szagot érzett, hanem ínycsiklandó sütemény illataga terjengett a levegőben. A nappaliból keskeny kis folyosó vezetett a konyha felé.
- Miss. Barker? – szólt halkan Bess, mielőtt még a helyiségbe lépett. Előre jelezni akarta, hogy közeledik valaki a konyhához, nem akarta senkire sem a frászt hozni.
Miss. Barker kékszínű kötényt – ami óvta szürke kosztümét a nem kívánt foltoktól - kötve magára tevékenykedett a tűzhely körül. Rövid hófehér haja makulátlanul állt, mintha csak most jött volna a fodrásztól. Alacsony termetes hölgy volt a javából, de Bess ahogy nézte a sütiket pakoló hölgyet, máris tudta, ez a nő csupa szív és lélek.
- Gyere csak. Gyere! – intett a hölgy és lerakta kezében tartott tálcát. – Biztosan te vagy Bess. Én Miss. Barker vagyok. – mutatkozott be és bájos mosollyal arcán megrázta a lány kezét. Miss. Barker kézfogása erős volt korához képest. Eleganciát, határozottságot de mindezek mellett gyengédséget sugallt.
- Mint látod, én vagyok a szakács, a házvezetőnő és a kinti rózsakert kertésze is olykor. Ohh.. és igen, te vetted le a vállamról a babysitterkedést. – kuncogta halkan a hölgy.
- Eléggé megterhelő lehetett mindez eddig magának. – válaszolta Bess álmélkodva azon, amit az előbb hallott.
- Ugyan. – legyintett Miss. Barker és mosolya arcán csak erősödött. – Negyven éve szolgálok itt. A kis Norat is én neveltem. Bár akkor még korántsem ilyen színben pompázott a hajam. – végigszántotta ujját tupírozott haján. – Nem sokkal lehettem idősebb nálad Kedvesem, mikor ide kerültem.
Bess szeme kikerekedett. Ő még csupán 21 éves volt, de esze ágában sem volt egész életét egy család szolgálásának feláldozni. Neki ez pusztán plusz kereset az egyetemi évei alatt.
- Nora említette, hogy majd Ön tájékoztat a teendőimről.
- Hát persze. – köténykéje zsebébe nyúlva elővett egy papírt és odanyújtotta a lánynak. – Erre mindent összeírtam. Gondoltam, ha netán talán akkor lenne valami kérdésed, ha éppen vásárolni vagyok.
- Köszönöm. – bólintott egy hálás mosollyal Bess.
A lista hosszú volt és felettébb érdekes. Némelyik pontnál majdnem fel is nevetett Bess. A lap alján nagy betűkkel ki volt emelve: Semmilyen szúró és vágó eszköz nem lehet nála. Bess ezt magától egyértelműnek vélte, de nem sértette a külön figyelmeztetés.
- Még alszik a fiú?
- Mikor megnéztem még aludt, de nyugodtan menj csak és lesd meg. Barátkozzatok össze. – Miss. Barker kirakott pár süteményt egy tálra és Bess kezébe adta. – A másik szárny folyosóján az első ajtó balra a szobája.
- Rendben és köszönöm. – hálálkodott mindenért az idős hölgynek a lány, majd a sütivel és a listával a kezében elindult át a nappalin egészen a Halig majd a másik szárny első légteréhez. Nagy meglepetésére ott is egy nappali fogadta, de itt nyoma sem volt a 18. század stílus jelleminek. Absztrakt szobrok álldogáltak a sarokban, tölgyfadohányzó asztal hevert a drapp színű kanapé előtt. A szemközti falon egy teljes vetítővászonnak megfelelő nagyságú LCD Tv foglalt helyet. Bess máris eldöntötte, hogy ez lesz a kedvenc helye a házban. Amíg a csemete eljátszik a perzsaszőnyegen, Ő nyugodtan tévézhet egy kicsit.
Ámulatából visszazökkenve a folyosóra ment , majd ahogy Miss. Barker mondta benyitott az első ballra lévő ajtón.
Az ajtóval szemben elképesztően nagy ablak nézett a kertre. A fehér falak növelték az így is elnyújtott teret. A berendezés sivár volt. Összesen egy nagy franci ágy és egy komód álldogált a szoba egyik oldalán. Se festmények, se díszek. Bess biztosra vélte, hogy rossz ajtón nyitott be, vagy Miss. Barker informálta véletlenül félre, azonban ahogy visszahúzta az ajtót megpillantott egy széket a sarokban. A szék nem volt hétköznapi, pontosabban kerekes szék volt és ült is benne valaki. Csak a feje búbját látta az illetőnek, mivel teljes egészében a sarokhoz volt befordulva. Bess bizonytalan lépésekkel ment az idegen felé. Lerakta a sütis tálat és táskáját a komód tetejére. A szék mellé érve megpillantotta a sarkot bámuló fiút. Fekete haja csapzott és kócos volt, arca csont fehér, talán még a falnál is fehérebb. Kifejezéstelen, üres tekintettel nézett farkasszemet a sarokkal. Ajkai résnyire nyíltak mellkasa viszont épp hogy csak felemelkedett egy- egy levegővételnél. Egész teste rezzenéstelen volt, akárcsak egy szobor. Kezei a karfán hevertek. A srác nem lehetett sokkal fiatalabb a lánynál. Bess a másodperc tört részében rögvest kiszaladt volna a szobából, de nem tette. Biztosan beteg szegény. Tisztázta magában a fiú állapotát felmérve és kezét óvatosan a fiú vállára tette. A fiú nem reagált az érintésre.
- Khm.. – kaparta meg a torkát – Amm… Bocsi, nem akarlak zavarni, de… - a fiú ugyan úgy ült tovább. Bess eltöprengett azon, hogy talán süket, de ki is verte a fejéből, hiszen attól még látja és ekkor esett le neki. A fiút még pislogni se látta, mióta oda lépett hozzá. Keze ösztönösen rángatta meg a fiú vállát, de az nem reagált. Ahogy felhagyott a rázogatással, a fiú ugyan abba a mozdulatlan pózban érkezett vissza a székbe.
- Jézusom… - emelte rémülten kezét Bess a szája elé. Elhúzta a kerekesszéket a sarokból és remegő térdekkel guggolt a fiú elé. Egyenest a fahéjszínű szemekbe nézett, ami sivár és kihalt volt. Elmerült bennük és egészen a mélyéig úszott a tekintetébe. A nyomorúságos, örömtelen írisz szinte megbűvölte és meg akarta fejteni annak titkát. Közelebb hajolt. Olyan közel, hogy már látta a fiú pupilláját körülvevő világosabb színárnyalatokat .
- Mit keresel itt? – szólalt meg hirtelen a fiú. Pislogott egyet és szemeibe visszatért az élet. Csodálkozva nézte az őt bámuló lányt.
Bess ijedten szívéhez kapott és nagyot visítva esett hátra. Olyan váratlanul érte az egész, hogy amint feltápászkodott a földről még szóhoz sem tudott jutni.
- Bocs, ha megijesztettelek. - szabadkozott a fiú és szemébe enyhe bánat ült. – Szóval, mit keresel?
- Én… azt hiszem, az öcsédet. – dadogta Bess megrökönyödve.
- Az öcsémet? – húzta fel kérdőn szemöldökét a fiú. – Nekem nincs öcsém.
Bess zavarosan összeráncolta homlokát. Bizonyára, akkor egy másfajta rokon. Tudta, hogy Nora említette a fiú nevét, de nem akart eszébe jutni.
- Akkor gondolom másrészről rokonod a kisfiú. – magyarázta a lány, miközben apró lépésekben hátrált az ajtó felé.
- Milyen kisfiúról beszélsz? - a fiúnak ötlete sem volt, kiről hadoválhatott neki a lány.
- Nora említette a nevét… - törte az agyát, vájta az emlékeket Bess és hírtelen a nyelvére ötlött a név. – Bill! Billnek hívják a kisfiút.
A fiú szájának széle felfelé görbült.
- Nora az én anyám és én vagyok Bill. – tárta fel a tényt a lánynak, akinek ettől még az álla is leesett. Sőt, Bill azt hitte, hogy az ölébe fog ájulni, olyan hírtelen lefehéredetett a lány pozsgás arca.
